Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 8. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon III.

Verőn néni elindult a szerszámoskamra felé, Bandi egy lépésre a háta mögött, szorosan a nyomában haladva követte.- No, nézd csak! Hát te nem a Bajnok Sanyi lánya vagy? - sípolt fejhangján Simoncsics bácsi, meglátva Teklát a kerítésnél. Tekla, bármikor erre járt, sosem állta meg mosolygás nélkül a kerítésre szögezett fehér zománctábla fekete fóliratát: „Simoncsics Árpád sírkő- és koporsókészítő mester”. Mennyit viccelődtek ezen a legények! Mestere a síroknak meg a koporsóknak! Az bizonyos, hogy a környék falvai is őt keresik gyász esetén, sőt, az egész megyéből kap megrendeléseket. Csak hát olyan fura! A halál mestere. Jó pénzért a holttesteknek készít nyughelyét, mintha azoknak szükség volna rája, ha már egyszer a lelkűk elköltözött innen. Ebből élni, Istenem, a halálnak állítani oltárt?!- No, gyere be, lányom! - invitálta Simoncsics bácsi. - Ne vidd el az álmunkat. Úgyis olyan rossz alvók vagyunk.

Körbe-körbe sétáltak az udvaron, azt a néhány szomorú akácfát kerülgették balról jobbra, jobbról balra, ami némi árnyékot vetett a tűző napon. Teklának nehezen jött szájára a szó.- No, kivele, lányom! Mi járatban vagy nálunk? Jól kijöttök azzal a fiúval?- Oh, Karesszal? Nagyon. Azt ígérte, hamarosan elvesz. Valami hivatalos ügy miatt még várnunk kell, de aztán megtartjuk az esküvőt.- Aztán egyházi is lesz? A plébános köt össze benneteket?- Nem tudom, erről még nem beszéltünk. Én ragaszkodni fogok hozzá. Mégiscsak úgy illik.

Tekla megtorpant. A szerszámoskamrából Bandi feje bukkant elő, majd hirtelen visszahúzódott.- Rosszul láttam? Bolond Bandi dugta ki a fejét?- Ne ijedj meg! Az asszony vágja a haját meg a szakállát, csak addig, hogy kiadós sörte azért maradjon, a tarkóján túl meg ne lógjon a bozontja. Veronra hallgat, de ha rájön a rapli, ő se tudja megfékezni.- Beretvával?- Á, dehogy! Isten ments. Ollóval és késsel. Nyáron a szabadban alszik, kint a kukoricásban, de mihelyt beköszönt az esős idő, ide a szerszámosba jár aludni. Tömtünk neki egy szalmazsákot, azt azon.- Hát tulajdonképpen egy sírkő kellene, Simoncsics bácsi.- Miért nem mondtad min (fjárt, lányom? Jól van. Most ugyan épp dolgozom egyen. A járási tanácselnöknek lesz. Előre megrendelte, kifizette, és azt üzente, ő nem hagyja az utókorra, az úgysem tudja a háláját kifejezni iránta kellőképpen, elintézi hát saját maga. Műmárványlapra véseti: Jtt nyugszik Kövi Zsigmond vöröskatona, haláláig hűséges a párhoz”, és évszám alatta. Ha ezt befejeztem, hozzákezdek a tiédhez. Milyet akarsz? Milyen fölirattal?- Nem is tudom. Mi lenne jó?- Van pénzed rá? A gránit a legtartósabb. Örök. No persze a legdrágább is. És mi lenne rajta?- Csak a nevek és az évszámok. Három név.- Három? Tériké és Mariska néni után?- Az apámé. A többi legyen az ő gondja, ha egyszer majd...- Hát még él? A halálhírét vettünk.

833