Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Bálint Tibor: Megemlékezés a nevekről
A katonák berontottak; kettő közülük mindjárt a fiatalember lábát kapta el, és úgy megrántotta, hogy a lázadó hanyatt esett, koponyája tompán dongott a padlón. A másik kettő megragadta a karjától, fektében kivonszolta az udvarra, majd ütlegelni kezdte puskája agyával, amely tömör gumiból volt kiképezve: a vér nemsokára vörös szőnyegként terült alája.- Neve?- Párisz.- Neve?- Heléna.- Meve?- Midász.- Neve?- Thaisz.- Neve?- Patroklész.- Neve?- Európa.'- Tehát lázadás, általános lázadás!... Mind megtébolyultak?... Őrség, megnyitni a jeges vízsugarak útját!... Beszéltek, hogy a többi névcserélő körzetben viszonylag rendbontás nélkül folyt le az új keresztlevelek kibocsátása. Éjfél után az utcák elcsendesedtek, és aki későn baktatott haza, fáradtan vonszolódott a falak mentén, mint aki nyűgként cipeli idegen egyéniségét; egy-egy tétova mozdulattal még megkísérelte ugyan új nevének éles és riasztó vonalai közé behelyezni magát, mint aki valami összedobált vasak közé roskadt le, de viszolygása oly erős volt, hogy inkább elhessentette magától a kísértést, s akár egy megcsonkított állat, amelynek már a menekülés sem nyújt védelmet, tovább vergődött előre. Hideg, krétafehér fény terült szét az elhagyott tereken, és távolról sem hallatszott semmiféle zaj; csak éjjel, úgy két óra körül egy belvárosi utca csendjét hasította szét váratlanul női sikoly, és cipősarkak ropogássá gyorsuló kopogása; nyomában súlyos, meztelen talpak csattogtak az aszfalton. A lány égszínkék tüllruhában volt, teste úgy virított át rajta, mintha izzásban volna. A fiatalember, aki üldözte őt, meztelen volt, csak a szemérme elé kötött tenyérnyi műbőr kötényt.- Állj meg! - kérlelte kétségbeesetten, a lány után suhanva, és kinyújtotta a kezét. - Én még nem vagyok idegen! A lány beugrott egy kapu alá, aztán hirtelen megfordult, és mellét, mint két légelhárító gömböt, a férfinak feszítette.- Neve?- Hát nem ismersz meg?- Ádám! A férfi tekintete sötéten villant a kapualj homályában, ahol szemetestégely komorlott. Éva félénken és kiszolgáltatottan támasztotta tenyerét a férfi csupasz vállának, és sírt; a tüllruha remegett rajta, akár a kékes fény. Aztán a fiú körülpillantott, s mintha nőjének reszketeg gyámoltalansága lázította volna fel, egy mozdulattal lehasította róla a ruhát, és magával sodorta őt a cementre. 817
