Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Bálint Tibor: Megemlékezés a nevekről
- Mit teszel velem? - kérdezte Éva, de azért szorosan átölelte a férfi nyakát, ráfonódott egész testével.- Ujranemzzük a világot! - szuszogta Ádám az ölelés buzgalmában kissé irreális hangon.- De miért épp itt, miért?...- Minden perc késő! ... Fajtám elhal, már csak számozott barmok mozognak a földön!... Ki kell tömünk a betonhasábok erdejéből valami üde tisztásra, ahol élő nevű gyermekeket nevelünk!...- A paradicsomot is újranemzzük?!...- A paradicsomot is. Feltörjük a talaj betonhéját, és almafákat ültetünk, amelyekről mindenki ehe tik majd!- Akkor ölelj, Ádám, ölelj! - mosolygott a nő boldog nyögéssel, és forrón elnyíló ajkát odakínálta a férfinak. Testük jószagú verítéke egybefolyt, mint tavaszi olvadáskor a hegyek leve, s már kábultan és öntudatlanul beléfeledkeztek a világ újrateremtésébe, amikor kicsapódott mögöttük a kapu, és riasztó fénysugarak darabolták szét a sötétséget: a géprendőr állt a bejáratban, és szemének fénypásztájával többször is körülseperte a kapualjat.- Hol vagy, Ádám?! - zengett föl a lépcsőházban. - A nevedet használtad, és vétkeztél a törvény ellen! A géprendőr kezben megcsörrent a bilincs; a férfi és a nő fóltápászkodott a főidről.- A hölgyet hagyhatod - vigyorgott a robot. - Majd a bajtársak elszórakoznak vele egy kicsit... Olyan élményben lesz része, hogy sosem felejti el...- Ádám, védjél meg! - sikoltott fel Éva. - Nem akarok gépet szülni!... Borzongok a gépektől! A férfi redőnyhúzó rúdat pillantott meg a lépcsőkorlát mellett, és a gépember felé indult. Egyetlen mozdulattal sikerült elakasztania, úgyhogy a géprendőr hatalmas zajjal végigbukott a cementen; ekkor a mellére térdelt, és egy kőkockával bezúzta a borítólemezt.- Meg kell keresnünk a szívét! - mondta, - Kiemeljük, és magunkkal visszük ijesztő emlékként! A bal oldali részen azonban, ahol a géprendőr zubbonya bemélyült, akár a letaposott konzervesdoboz, Ádám ujjai dühös mohósággal csak egy hideg, fekete tekercsre fonódtak rá, s ő iszonyodva mindjárt föl is ugrott a robot mellől.- Nincs szíve! - tárta szét a karját, és tehetetlenül nézte a nőt, akinek szép teste vérzett a karcolásoktól meg a fogak harapásától.- Hallod, fütyölnek! - mondta Éva megremegve. - Jönnek a „bajtársak”, a gépzsaruk!... Meneküljünk innen! S valóban e pillanatban a rendőrsípok hangjai mint sivító és keresztül- kasul egymásra dobált óriási furészplatnik szelték át a város csendjét. A férfi megfogta a lány kezét, és szaladni kezdtek a falak mentén, ki a házak közül, a hegyek felé, amerről friss, gyantaszagú levegő áramlott a völgyben fekvő város felé.- Attól félek, hogy ijedtünkben elfelejtjük a nevünket! - szuszogta a férfi, mintha menekülés közben a saját mellén taposna. - Szólongassuk hát egymást, nehogy baj érjen! Kiáltozzunk! 818
