Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon II.
a térdhajlatig, s onnan fölszívta a térdharisnya meg a vastag vászonpapucs. Olyan nedves volt már, mintha éppen kimosta volna. Kibámult az ablakon. Édes fiam, hol lehetsz most? Mit csinálsz? Gondolsz-e anyádra, lányodra, Tériké sírjára? A Pallagi-tóra, ahol annyit játszottál, csintalankodtál a fiúkkal. Itt csókoltad meg Terikét először, s itt sétáltatok hármasban Teklával vasárnaponként. Jól vagy? Megvan mindened? Munkád, otthonod, barátod? Tán asszonyod is, azért nem írsz mostanában. Arra gondolni se merek, hogy esetleg beteg lehetsz, kórházban fekszel, ki tudja, mióta. Nem gondoskodik senki se rólad. Eszed a rossz kosztot, amit a nővér hoz neked, pedig az én húslevesem hamar meggyógyítana. És sütnék káposztás rétest, amit annyira szerettél. Sütnek ott rétest, fiam, ahol élsz? Mi úgy-ahogy megvagyunk. A lányoddal nehezen bírok. O nem sokat tud a múltról. Nem beszéltem róla, csak épp a legszükségesebbet, nehogy kifecsegjen valamit, és a rosszakaróink ellenünk fordítsák. Legyeskednek körülötte a legények, egész méhraj, ő meg büszke, fenn hordja az orrát, hiába figyelmeztetem, egyszer majd megjárja velük. Egy látszik komolynak: a sánta Karcsi. Na, nem olyan föltűnően sánta, kicsit húzza a lábát maga után, de ha a szem nem tapad a vádlijára, észre se venni. Tekla belepistult. Bár alig-alig ismerjük. Hivatalos ember a járásnál, párttag, olyan mifélénk, de mégsem igazán. A szíve tán idehúz, de az esze már a politikához igazodik. Annyit hallottam róla a tsz-elnöktől, hogy árva gyerek, a szülei elpusztultak a háborúban. Az állam nevelte, ahogy az elnök mondja, a „párt emlőin” szívta magába a szocializmust. Asztalos volna, a szakmája szerint, amit a nevelő- otthonban tanult ki, de nagyon kevés ideig gyakorolta. Politikai iskolákba küldték, katona volt az államvédelminél, aztán ide helyezték Vámosszirtre. Én félek tőle, fiam. A magunkfajta, ha félénk emelik, még keményebb, mint a városi urak. Emlékszem jól a csendőrökre. Parasztgyerek volt valamennyi, mégis mindig az urak párját fogták. Parancsot, bért tőlük kaptak, néha kitüntetést is; biztos megélhetést jelentett ez akkor, persze hogy igyekeztek megszolgálni. Tanácstalan vagyok, fiam. Ez a lány, amilyen hebrencs, elronthatja az életét. És elég már a sok szerencsétlenségből. Valakit boldognak is szeretnék látni, mielőtt meghalok. Kár, nagy kár, hogy nem jöhetsz haza. És azt sem tudom, merre keresselek a világban. A férfinak, az apának dolga van itten. A mi szavunknak, asszonyokénak, kevés az ereje, ha dönteni kell a család ügyében. Ha lánygyerekről kell határozni, még inkább... A szerelvény kigördült a pályaudvarról. Hirtelen gyors vágtába kezdett, majd ugyanilyen hirtelen lelassított, sípolt s pöfögött néhányat. A kivezető alagúthoz értek, mely pár percre sötétbe borítja a kocsit. Az alagút közepén a vonat váratlanul fékezett, hosszan csikordult s megmerevedett. Mariska sietős lépteket hallott. Egy sikos kéz fogta át a nyakát, szorította, két hüvelykujjával a gégéjét préselte össze. Kiáltani akart, de csak egy nagy sóhaj távozott belőle. Úgy érezte, enged a nyomás, egy pillanatra lélegzethez jut, de a kéz gyorsan vékony zsineget tekert a nyakára, kétoldalt kihúzta-feszítette. A zsineg átszakította bőrét, mélyen a húsába vágódott, egészen a csontig hatolt. Mariska szeme kidülledt, orra bedugult, a szájában felgyűlt nyál kifröccsent a ruhájára, tüdeje diónagyságúra apadt, szíve egyetlen nagy görcsbe rándult, fejében robbani készült egy dinamitgyutacs. - Istenem, Istenem, hát 727
