Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
bői, gyapjúból, kenderből a konyhától a belső szobáig, és az ablakszemen kimutatott a veteményesre, a rétre, a szőlőskertre s a mögötte nyújtózkodó hegyoldalon a cserfaerdőre, mutatta a bevégzett munka örömével: mindezt magam szőttem - maya tatam idam sarvam - az éjszaka kéksötétbe boruló kupolája körbe visszhangzotta az idők kezdetéről idecsorduló hangot, igen, mindezt ő maga----ó, hol volt már az a hajdani vetélkedés a kisebbik, a m ásodik helyért, mert vaó igaz, ő volt az első, az első és egy pillanatra, a szédületesen emelkedő képben mintha Julát, a bábát is felismertem volna, mintha együtt tartanák a szálat, mintha nagyanyám tojásködébe egy körbe-körbe bókoló, karcsún lobogó nyírfalomb belemosódna, de csak egy pillantásnyira, a következőben imaginációm kettős alakját a tojáshártya magába szívta, hogy is bomlottak volna ketté, a számok rendjében hogy is lehetett volna egyikük első, vagy második? de lám, most felragyog a kék boltozaton az újhold sarlója, felette diadém, az esthajnalcsillag, a Szövőlány lába pihen a sarlón, fejét a csillag koronázza, alakja a kettő közt érett kalászív surgárívből sugárágak rügyeznek, sugárkéz érinti az elsőt, fehér rózsa nyitja ki kelyhét - Róza - hallom a sugárrebegést s a szirmok fehér köddé válnak, másikat érint, ujja nyomán szárba szökik a búza, ízes a friss kenyér, olvad a szájban - Anna - rebegi, s már hull is a mag az éhes földbe szelíd ág hajt ki a törzsből, s míg kék egekből vár angyal-követre, kisdedangyal repes ölében - Erzsébet, testvér! - még el sem hal az örömsóhaj, a gyermeksugarat már magába ölelte az ég újabb ág fakad, aranyhaj fonat, fénye az ősellenség, pokolkirály halála - Ariadné, én élő fáklya - s az elhagyott királylány könnyárja sózza a tengert sugárkorona sugárágait ontja-bontja - Katarina - suttog ijedten - ennyi szennyet viselni vagyok én elég tiszta? - de sugárujjheggyel érint bakszagú roncsot s a rátapadt tetvek drágakővé tisztulnak, szikráznak szerte sugárglóriából piros ág pattan, kacagása ragyog, mindmegannyi gyöngyszem, forgása, pergése letáncol gondot, emléket - Ilona, Ilona, élet drága méze - bénül a láb, dermed a tánc, a zene némul, halott levél zörren a földre így koszorúzta a Szövőlány kalászívét neveinek szivárványglóriája, és úgy is oszlott az el, mint a szivárványhíd a nap színeket éltető, színeket sorvasztó hevétől így olvadt le neveiről a pecsét, a nevekről amelyekbe öltözött, hogy testet adjon a testnélkülinek, alakot az alaktalannak, hímpomyi időtlent az időnek, hogy egy élő lélek elől se záruljon a visszatérés útja a névtelenbe. A nevek képeiről és a képek neveiről leoldozva tekintetét a szent kör Urára emelte és a szent körUra rátekintett, és az Úr tekintette alatt neveinek, alakjainak sokasága eggyé vált, mert nem két szem volt az, hanem egyetlen szem, nem a mélységek örvénylő, a saját születésére sóvár, vak természet szeme 713
