Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
mind, mindenki ott és itt, az idő medrében az utak és dűlők, az őszök és tavaszok, a babaház, a kulcsok, az égre dobott kovász - mind-mind a saját testükből írott út. Az ember azt hihetné, hogy majd egy napi hegyre fel, völgybe le járófóld után hol tűző napon, hol széltől tépázva a szent király búcsúhelyéig, a Patkóskő ormáig, ahol a csigakövek közt három forrás csillapítja majd a búcsúsok szomját, egyik a királyi táltos óriás patkója vágta üregben, másikat a szent király lándzsája fakasztotta, harmadik a sisakja súlya alól feltörő víz, az ember azt hihetné, hogy ez a végső meredek a sziklazámbékra kiszívja a zarándokok maradék erejét, s azok a célt elérve lélegzetfogytán zuhannak földre, így azonban csak azok vélekedhetnek, akik a búcsú útjáról visszafordulnak, vagy akik útra se kelnek, nem úgy, akik meglátván magukat az időtükörben, s az időszabta kosztümöket lényükről sorba hullatják, ezeket a Vereskő és a Leánykakő hátára veszi, viszi őket a Kapustetőre, onnan a Füttyentőre, az meg a mezektől könnyebbült menetelüket átadja a Rózsamáinak, az ismét Bábavárának, tovább az Örvénykőnek, mintha csak távolból hallanák a talpuk alatt csörgő Szent László pénzét, kavicsok, buckák felett vonuló lábukat nem szúrja, még egy mély lélegzet és már fenn a Sziklabércen. Éjféltájt, valahol a megyehatáron az indóházban a szundikáló ügyeletes vasutast a jelzőcsengő riasztotta, szerencsére még idejében felkapta piros egyensapkáját és a kezeügyében heverő jelzőtányért. Mire a perronon magasba emelte a jelzőtányért, a vonat, anélkül, hogy a szokásos módon nagyot füttyentett volna, tovasüvített, füstöt sem hagyott maga után. Lehet, hogy álmodom, álom az álomban, van ilyen, nem először. Visszatántorgott a vezérlőszoba kényelmetlen fapadjára és tovább álmodta, hogy álmodik, hogy az éjféli vonat elhagyta a határt, és mivel úgyis csak álom, a következő, az ellenkező irányból berobogó gyors jelzésére, annak ellenére, hogy az élesen fütyült, fel sem tápászkodott. Kábaságában álom és félálom összemodódott, mintha azt álmodta volna az imént, hogy a száguldó vonatról lemaradt, aztán úgy tűnt, ő nem vitte át az utasokat a határon. Félálma megnyugtatta, voltaképpen nem létezik határ, ott épp úgy, mint itt, azaz csak itt, reggelre elfeledte az egészet. Később bolygatta a kérdés: miért fordult vissza a mozdony, netalán egy másik szerelvény futott be? Lehetetlen, hisz’ nincs ilyen menetrend szerinti járat, eh, zavaros álom az egész, de ha történt is valami rendkívüli, fő, hogy katasztrófa nem esett, fő, hogy ne jelentsem a főnökségnek, még valami vétlen mulasztásért elmarasztalnának. A főnökség valóban nem értesült a menetrendbe gázoló vonat érkezéséről, távozásáról. A feladatát pontosan teljesítő vasutast hosszú szolgálata alatt egyszer sem rótták meg, sőt, egy nemzeti ünnep alkalmával még valami alsóbb fokú kitüntetéssel is jutalmazták. Mindazonáltal nyugállománya közeledtén még mindig holmi altiszti rangban fogadta az érkező, távozó szerelvényeket. Utolsó ügyeletes éjszakáján szokatlan morfondírozás tartotta ébren - különös, gondolta, - holnap már nem leszek szolgálatban, alig hihetem, ez az éjjel 707
