Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
szakasztott olyan, mint volt harminc évvel ezelőtt az első", és ezalatt nem történt semmi - aztán mégis elbóbiskolt. Fülszaggató robaj riasztotta. Két vonat azonos sínen szaladt egymásba, fütyülésük vészsikolyra hasonlított, amikor pozdorjára aprították a határsorompót. - A különös csak az volt, mesélte évek múltán szomszédjának a megőrzött kifakult kincstári zubbonyban üldögélve a tornácon, hogy a határsorompót nem a szokásos fehér-vörös sávok csíkozták, inkább olyannak látszott, mint egy vasutas sötétkét szolgálati egyenruhában, fején piros sapka, még jelzőtányért is tartott kezében, s miután ledöntötték, ott állt, mozdulatlan határkő, nem történt vele semmi. Bölcs emberek mindig tudták, hogyha egy zöldbéka átszökken a káposztalevélről a pocsolyába, netalán onnan ismét a vízmosásból kiálló kőre, mozdulata végigrezeg nemcsak porontyain, nemcsak a széles világ békapereputtyain, vagy távoli rokon hüllők nemzedékein felmenőkön és utódokon egyaránt, végigrezeg az réteken és hegyeken át, valahány rezdület önmaga határokat döntő határa - út, út megállíthatatlanul folyókon, tengereken, földrészeken túl, út a kerek világ széltébe-hosszába, míg vissza nem talál kezdeti rezdüléséhez, és a megérkezés, akár még merészebb határugrásokra készteti a levelibékát, akár csendesen belopózik a nádsűrű végállomásába, nincs olyan erő, ami az első rezdüléstől az utolsóig útjának nyomát kitörölhetné a mindenségből, akárcsak a gondolatét, amely a föld rejtett zugában egy remete szívéből kipattant, írás nem rögzítette, hang nem hullámozta, de az egyszer megtörtént indítóárama feltartózhatatlan, nincs élő porszem, nincs élő lélek, amelynek határa ne inogna meg érintésére és ne változna maga is láthatatlan lépések határköveiből épített úttá, újabb és újabb határállomássá, egész a végső határ leomlásáig, - a megszabadulásig. Vajon az összeütköző határdöntő vonatok robaja felért-e a Keresztes-mezőig, és az rengette meg a búcsú hegyét és hasított szakadékot az éjszakában, nem hosszabb időre, mint mikor a sötétség kútja színültig telik és már se sziklarés nem nyílik számára, se föld nem issza testébe, s mielőtt saját sűrűjébe fulladna szétfeszíti, ledobja burkát, burok és határ, tükör foncsoros visszája, minden határok semmi volta, még azt sem lehet mondani, nem hosszabb időre, mint egyetlen pillanatra, mert a véghatár tűnte nem a mérhető időben történik, mert tűnte nem a mérhető időbe emel át, mert az átlépést azok, akik az időben, az idő által és az időnek éltek időcsápjukkal nem is érzékelik - az ittmaradtak ittlétük határainak rabjai nem sejtik az éjféli napot, az időtől érintetlen múlhatatlant, amelynek a felkelő, lenyugvó, az időéletnek mértéket szabó ragyogó és elboruló nappal eltáncoló tükre vagypedig az ütköző vonatokat az az áramütés Toppantotta össze és morzsolta szilánkokká a megye határkövét, amivel az éjféli nap az Örvénykő felett a hegyvidék sötétség-takaróját szétfeszítette, az a felfakadó hanglétra, ami végighullámzott a Nagykirályerdő taraján a Vereskőtól a Leánykakőig, onnan 708
