Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
szaporázni, bele a Súgó patakába, hogy együtt vigye őket az Aranyosba, s az meg a láthatáron túl mélyebb, haragosabb sodrású vizekbe, amerre látásuk már nem ért és nem is vágyakozott, és látták innen a Nagykirály erdejét, a lengő lombú sűrűt, és látták beleritkulni a Mezőség lapályos katlanába, s abban a világ közepét jelentő várossal----alighanem esni fog — szólt az öreg takács, alighanem, erősítette meg D ániel mester, a fazekas, csak eső előtt ilyen áttetsző a levegő, akárha egy macskaugrásnyira lenne ide a nagytemplom, még a gömbcsillag is villog a hegyén, meg a homlokára írt igét is el tudom olvasni - és valóban, nemcsak tisztán mutatkoztak a város házai az udvarokon az aprómarhával, a kertek és a kutak és a fák levelei külön-külön, a megyeháza vörös cserépfedele, még a járda gömbölyű macskakövei is, hanem a látvány egyre közeledett, közelítve hozta magával életidejüket, a sok egymásba hurkolódó, így mégis egyetlen csigavonalban egyesülő folyamot, közeledett, anélkül, hogy valami, valaki hajtotta volna, a megpihenés telt percében látták magukat a szülőágyon, hallották saját jajveszékelésüket amint egy hatalmas árnyasszony, a bába kérlelhetetlenül világba rántja magatehetetlen apró testüket, látták magukat pen- delyesen anyjuk szoknyájába kapaszkodni, csínytevéskor apjuk elől a kukori- cagóréba bújni, köveket hajigálva az első csizmácskában a jeges úton iskolába csicsinkázni, parittyával madárlesen, és milyen édes szájukban a szomszéd fájáról lopott alma, aztán a megvénhedt asszonyok süldő lányként látták magukat a ropogósra keményített fehér vászon gúnyában, kezükben zsoltároskönyv konfirmációról hazamenet, egyenesen fel a hiúba, ott összebújni, sugdolózni - és hogy nézett rám, ha láttad volna, majd kiesett a szeme, de ezt soha, soha senkinek se áruld el - jaj dehogyis, esküszöm, soha - azután mégis ...és a hímzett kelengye, mennyi öltés, mennyi cérna és a vőlegény, de nem az, akiről a hiú lajtoxjáján suttogtak, sohasem az, és a szülés, azt hittem, belehalok, de a másodikra már elfelejtettem - látták a sódartól, hurkától roskadó éléskamrát, meg azt, hogy sohasem volt elég, a szomszéd kalmáréknál bezzeg, az ördög tudja, honnan van nekik, az én fiam menyivel különb, és mégsem, hiába, a fiatalok hálátlanok, ne bánkódjék, jól cselekedett, ha külországban keresi szerencséjét, ugyan már hisz’ most is ott az eperfa alatt, nem látja, ott, öreganyám mellett, aki kukoricát morzsol a küszöbön, Samu komondor nyalja a bokáját - hát nem halt meg? nézz csak oda, apó is, a jószágot tereli az istállóba, no de ilyet, látták magukat amint a kinőtt köntöst bővebbre, hosszabbra váltják, magukat? szemtükrükben inkább alakjuk, öltözetük változásait, a fodros virágos eladólányt, a pettyes menyecskét, a ruha egyre dísztelenebb, sötétebb, nem a kipiruló, nem a fonnyadó arcot, a tükörben ők maguk a ruha, a férfiak látják a halina nadrágos gazdát, éppen kaszál, a zsinóros ünneplőt, a palástot, szemtükrükben mindég a ruhát, de a tükröt egy könnycsepp lepi, repeszti, a repedésbe hullnak ködmönök, muszujok, ingvállak, csizmák s ott állnak a távoli, közelgő város katlanában meztelenebbül, mint ahogy anyjuk méhéből kibomlottak - ők maguk, 706
