Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
LI ESSZÉ kulcsszavakat Hamvas gyakran használja. A meghatározásukat ritkán adja meg, igen sokszor egymás szinonimáiként kerülnek a szövegbe. Ha a definíciót meg is takarítja, mindig körülírja a fogalmat, új és új oldalról világítja meg, bontja ki, így nagyobb zavart nem okoz a befogadóban. Máskor azonban pontosan, aforisztikusan fogalmaz: Hagyománynak a valóságról szóló hiteles és univerzális információt nevezik, f...] A regény az a hely... «• Ahol az ember a valóságot megteremti - írja Hamvas. Regényeit, különösen a Karnevált többen fenntartásokkal fogadták. Jóhiszemű zavar és elutasító értetlenség váltogatta egymást. A bírálatok kimondatlanul visszatérő motívuma volt, hogy a regény nem felel meg a műfaj szabályainak. Meditációs objektumnak vélte Hoványi János; esszéíró - tehát nem igazi regényíró művének találta Baránszky Jób László. Zseniális roncs, mondta Balassa Péter és a mellé felfejlődő Nagy Sz. Péter, aki Hamvas csődjét abban látta, hogy az irracionális tartalom (a misztika) nem tuszkolható bele a racionalista (realista) polgári nagyregény keretébe. Hogy mi a realizmus, arra a válasz Lukács Györggyel együtt a sírba szállt. Úgy hírlik magával vitte a titkot a jeles marxista. Szellemtörténészi korából azonban maradt néhány elgondolkodtató feljegyzése. Ezekben azt fejtegeti, hogy a nagyepika - a realizmus - a történelmi pillanat em- pírájához kötött forma. Tolsztojnál észleli „a lélek tiszta szférája" (a bent) és a konkrét létező világ (a kint) közötti meghasonlást, aminek ütközéséből tragédia vagy utópia lesz. Legrosszabb esetben avantgárd: „minden olyan kísérlet, mely létezőként akarja megformálni az utópiát, csak formabontással végződik, nem pedig valóságteremtéssel". A valóság megha- sonlását - fejtegeti Lukács - a Dosztojevszkij előtti regény kategóriáival lehetetlen leírni, ez az „epopeia megújult" formáját igényli. Persze jól tudjuk, a valóság sohasem hasonlik meg, legföljebb annak nézője. Hamvas állítása szerint a valóságot az imagináció teremti. Az imaginációt úgy határozza meg, hogy az egyszerre életképzelet és lényeglátás. Ma, a filozófia lingvisztikái fordulatát követően úgy hisszük, a valóságot a nyelv teremti. Wittgenstein Shakespeare nagyságát nyelvalkotó zsenijében bámulja. Drámáiban saját nyelvet, azaz saját világot teremt - írja - és kedvesen hozzáfűzi: különben teljesen irreális. Még jellemzőbb az osztrák filozófus undora az eszperantótól, ettől a steril műnyelvtől, amelyik nem kelt benne asszociációkat, mert - teszem hozzá - nincs mögötte valódi világ. Amiből következik, hogy csak a nyelv segítségével lehetetlen a valóságot megteremteni: az eszperantó embert és világát. Heidegger hívja fel rá a figyelmet, hogy a nyelv különös létmódokkal bírhat, ha holt is lehet. Úgy tűnik a halva születettség sem idegen tőle. A világ el - nem - rejtettsége - a heideggeri alétheia - azonban csak a beszéd által valósulhat meg. A feltárt lét, a „valóság" és a nyelv metszéspontján jelenik meg a műben. Az alétheia fogalmát Hamvas is használja János evangéliumának kapcsán: „az igazságot az alétheia szóval jelöli meg, amely szó - szemben az elhazudottal és a zárttal és a rejtőzöttel - az igazat és a fedetlent és a nyíltat jelenti." Hamvas megteremtette regényeiben a maga valóságát, tágítva ezzel a hazai irodalom szűk korlátáit. Műfaji álproblémákat-számonkénti rajta, mielőtt valaki meghatározná végre, hogy ma mi a regény, kalandos vállalkozás. Joyce, Musil, Calvino, Szentkuthy, Esterházy műveinek ismeretében pedig átlátszó kifogás. Hamvast irodalomelméleti kategóriák nem gyötörték. A Regényelméleti fragmentumban az üdvtörténet felől elemzi a műfajt. Szerinte már az Odüsszeia is regény az Iliászhoz képest. A regény alkalmas arra, hogy feltárja a valóságot, tudatosítsa a személyes sorsot, elemezze a személyiséget. Utóbbi azért elengedhetetlen, mert „az emberi világban az igazsághordozó már nem a közösség, hanem a személy." A hajdani „nagy fix és integrált életrendek" (kultúrák) addig határozzák meg az egyén és közösség viszonyát, míg a közösség a létből nem süllyedt az életbe, feladva az éberséget. Ettől kezdve a magasabb lét képviseletében születnek a Don Quijote-, Hamlet-, Miskin herceg-szerű hősök. Hamvas az emberi történetben három nagy törésvonalat észlelt. Az elsőt i. e. 600 táján, amikor a szellemben az arany-
