Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
XL kori tudatot felváltja az apokaliptikus tudat. A következő szellemi cezúra Cervantes, Shakespeare, Jakob Böhme ideje, ekkor születik meg a személyiség. Nem mondja ki, de érveléséből szükségszerűen következik, hogy a valóság megismerése, értve rajta az emberi társadalmat, etikai kérdés. Hamlet, Don Quijote, Miskin az emberi történet olyan szakaszában él, amikor a sors - éppen az erkölcsi meghasonlás miatt - kettéválik: van egy „hivatalos" (nyilvános) és a másik privát „illegális" sors. Ne feledjük, a valóságot a nyelv teremti, ebből a szempontból kivételes helyzetet élvez a beszéd. Egy festményre senki sem mondja, hogy „valóság", legföljebb azt, hogy a kép a valóságot ábrázolja. Az irodalmi alkotásokban a nyelv, a szerzői beszéd előtérbe kerül, mintegy fokozottan láthatóvá lesz, míg a hétköznapokban a nyelv észrevétlenül építi fel a valóságot, így a valóság mindenkor közmegegyezés kérdése. A létre^ jött valóság tehát konvenció eredménye. Minden drámai helyzet azután a konvencióval való ütközésből ered morális síkon. A közmorállal, amit Hamvas konvencionális hazugságrendszernek nevez, kerül szembe az, aki nem a hivatalos (nyilvános) normát fogadja el, hanem a valóságot, közhelyszerűen szólva: az igazságot. Ilyen ütközések során a főhős fellázad, elbukik, az olvasó letörli könnyerit, megállapítja, hogy rendkívüli irodalmi élményben - úgynevezett katarzisban - volt része, majd kifújja az orrát és ott folytatja, ahol az imént abbahagyta. Sokak szerint ez adja a művészet létjogosultságát: az erkölcsi győzelmet az irodalomban, az életben elszenvedett bukással szemben. Nem véletlenül központi figurája a Regényelméleti fragmentumnak Hamlet, egy drámában szereplő hős, aki Dosztojevszkij és Kafka fellépéséig magában foglalja a modern ember ellentmondásosságának minden lényeges vonását. Kafkával azután végleg eltűnik a személyiség a totálissá növekedő apparátussal szemben. Kafka figurái reménytelenül keresik az üdvözülés, a közösségbe való visszatérés útját, miután a közösség megszűnt. Hamvas Kafkától, Proust- tól, Joyce-tól számítja a regény nyelvvé válását. Flaubert, Dosztojevszkij, Tolsztoj megteremti azt a komplex módszert, „amely az emberiség életének minden mozzanata számára teret tud biztosítani, ugyanakkor megformálja és értelmesíti." Ezután lesz nyelvvé a regény. Bizonyos vonatkozásban azt lehetne mondani - írja -, hogy ami az archaikus korszakban a mítosz volt, az ma a regény. Vagyis a valóság megközelítésének, pontosabban megteremtésének egyik lehetséges módja (nyelve). Általános és egyetemes, míg a tudomány nyelve, maga a tudomány - csonka és részleges. A három nagy törésvonal - az aranykor elvesztése, az egyén kiesése a közösségből, majd a személyiség eltűnése az állam megsemisítő uralma alatt - a létrontás legfontosabb állomásai. Hamvas a regényt érzi ennek a folyamatnak a megmutatására a legalkalmasabbnak. A tudomány - mondja - és a filozófia Vicotól Hegelig elregényesedett. Azt sugallja a Fragmentumban, hogy a regény az a totális műfaj, amely képes a valóság feltárása, a káprázat eloszlatására - megmutatva annak lényegét. A regény, ez a jellegzetesen európai megnyilatkozási mód áz első európaival, Szent Ágostonnal és Vallomásaival kezdődik. Kon- fesszió hiányában nem lehetséges regény: „Nincs regény a személy fedétlensége nélkül" - mondja Hamvas - az egyénnek vallomást kell tennie személyes sorsáról, „tetteiről, véleményéről, szándékairól, bűneiről, vagyis üdvösségszenvedélyéről". És itt érdemes elidőznünk. Hamvas sikerének egyik oka nyilvánvalóan az, hogy az olvasó érzi: nála van az írásnak tétje. Ez manapság kevés szerző művében vagy szövegében tapasztalható. Legtöbb könyvet egy-két hét alatt el lehet olvasni, majd egy-két nap múlva elfelejteni. Mostanság az írásnak nincs tétje, nem létkérdés. Ottliknál, Pilinszkynél, Nagy Lászlónál, Nemes Nagy Ágnesnél időnként fájdalmas élességgel tudatosul az írás - a létezés — tétje. Két nagy Nyuga- tosunknál, Babitsnál és Kosztolányinál csak a személyes sors halálbafordulásakor, A Jónás könyvében és a Számadás című kötet verseiben jelenik meg megrendült formában ez a tét, míg Adynál szinte sohasem hiányzik. Az igazán nagy művek sajátossága, hogy túlnőnek ön- magukon, kilépnek az „irodalomból", át az „életbe". A Tolsztoj emlékkönyv tanúságtevői közül például többen megfogalmazták, hogy az orosz író regényeinek olvasásakor úgy érezték többről van szó, mint irodalomról. (Tolsztojt mindjárt ki is kiáltották prófétává.) Ez a több az írás valódi tétje. Hamvas azt mondja, hogy az írás a létezés eredeti szövegének megfejtése és az ember önmaga realizálására tett kísérlete. Önmaga realizálására - önmaga megtalálására - és a normális létbe való emelkedésre tett kísérlet a Karnevál. A közösségbe ugyanúgy, mint önmagunkhoz a konfesszió visz vissza. Az európai regény az üdvtörténet lehetőségeit veszi
