Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
mi-----------------------------------------------------------------------------PRÓZA ín azt hiszem, önök értői ezeknek a dolgoknak. Biztosan nem véletlenül vetődtek fel erre a vonatra, így szeretném jobban ismemi a tanítást. Nem erőltetem ezt tovább, annyit még, már nem félek öngyilkos lenni, ha kell, csak nincs még itt az ideje. Szenzációs érzés volt rátalálni, ... és ekkor beérkezett a vonat, újabb emberek szálltak föl, a vonat siklott, az automatazárak csukódtak ... rátalálni arra - szól a lány zavartan -, hogy már nem a földi haláltól való félelem, illetve függés irányít, valamennyire fel tudtam szabadítani magam. Örülök, és ha ez mind téves és nevetséges, akkor is tud segíteni jelen helyzetemben. De nem így van ez. Én mégis szeretném hinni. Segítséget várok önöktől. Nem elvenni akarok, nálam többet embertől aligha vettek el, így elhihetik, nem erről van szó. Fáradt vagyok, terhek vannak, nincs senkim, támogatást szeretnék. Én tudok adni, persze a magam szintjén, de őszinte az vagyok! „Az egyik szegény nem löki el a másik szegényt." Nem pontosan így, de ez a lényeg, tudjuk jól. Még nem akarok megfulladni, érzem, még nem mehetek el. Barátokat kell találnom, nem minden áron, egy lány volt, akiről azt hittem ő az, most is az lehet, de mi azért nem vagyunk jók egymásnak, mert egyazon cipőben járunk. Úgy érzem ez így nem egészen jó. Ó is itt van a vonaton. Ezt most hagyom, mert éppen válságban vagyunk, tisztázódjon. Addig felelősséggel beszélni róla nem lehet és nem is szabad. Ne fogadják rosszul ezt a felszólalásomat, fájna. Szeretettel (bár fogalmam sincs miféle) köszöntöm önöket és várnám a válaszukat, ha van. Imola vagyok. Ekkor a hangos ismét szólni kezdett, a Vangelis-ból sugárzott részleteket, és már szólt a férfihang, Autopszichografita állomás következik. A vonat sikoltva megáll, sokan szállnak most le, sokan fel is szállnak, az automataajtók zárnak, zenét sugároznak. Eurido zavartan cigarettára gyújt, átnyújtja a dobozt Imola felé, de ő most nem kér. Nincs hely, hogy Eurido felállhatna. Elrántja a függönyt, kint sötét van. A hangos bemondja, amikor a zónán halad át a vonat, páncélzatot vonnak az ablakokra kívül és belül, speciális szerkezeteket kap mindenki a fejére és a mellére, amin keresztül nem hatolhat át sem hang, sem fény, sem gondolat, semmi más. Egy férfi énekel most, dobszóló kezdi az ütemet, amikor a hangos bemondja, az Autonomy .állomása következik. A megálló már hamarosan, készülődjön, aki ide tart, a zóna előtti második megálló. A vonat megáll, az ajtók automatikusan nyitnak, majd zárnak. Gondolkodtam - szól a mikrofonban Álmos - mit is mondhatnék nektek, nem sokra megyek. Talán, mert nagyon is értem, mi történik velünk. Ha az önök gondolatai beteges gondolatok, akkor én is beteg vagyok. De más a helyzet. Keveset tudok önökről, úgy gondolom, azért most kiegyensúlyozottak. Lehet, hogy durvának tartanak, de megkérdezem, nem mondom, hogy ilyen irányú a fő baj, de megkérdezem. És tudnának segíteni. Legyenek reálisak? Legyenek dacosak, én is az vagyok. És bizony Isten segít! Csak ritkán engedek meg magamnak olyan gondolatokat, mint amikről már szóltak - így igaz de én is szabad leszek, mert biztosan nem véletlen, hogy így alakulnak a dolgok. Van egy népdal, a következő két sor magyarázhatja, amit próbáltam szólni: • „Talán meg vagyok átkozva, többi közül kiválasztva." Görcs van bennünk, gúzsba kötjük magunkat, pedig szinte a kezünkben van a megoldás. Vagy«otoporgunk egy szoba ajtajánál, be merjünk-e lépni, észre se vesszük, pedig már rég bent vagyunk. Csak tudnék beszélni, annyira értem önöket, de igazán nem tudok közelíteni, közeledni, mondom, az egyszerűség, meg talán azért, mert mindig egyedül voltam. Önöknek megvan a lehetősége kifejezni magukat, beszélni mindenről, az egész világról, ami belőlünk indul ki és oda is jut vissza, talán. De alázattal fogadjuk
