Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
XX] ESSZÉ „Csaknem mindig az tetszik nekik, ami rossz, sekély vagy ami még nagyobb hiba - a csinos." A csinos hamis, ahogy a finom (nőies) ruhában járó fiatal festők képei, akik a kritika, Nietzsche műszavával a „női esztétika" számára festenek, amit kell, populárisát és silányat, és nem, ami van, az igazat. Rubens pártfogója nagyúr, Rembrandt pártfogója a műkedvelő Isten. Rembrandt a nyelv jákobi lajtorjáját dobja fölfele, hogy hozzákapaszkodjon. Kapaszkodik, dolgozik, de távol áll tőle a cselekvés célracionalitása, az eredmény, mert ő csupán egyetlen megrendelő számára dolgozik, minek a verseny, ha szabad is, a jelenben cölöpöt verő számára. De Hollandiában vagyunk, amely az egyik első protestáns ország, ráadásul zsidók között, kereskedő-/elhalmozó faj, etikájuk a pénz körül forog, protestáns etika. (Rembrand eladja holttestét) Két ellenpólus: Rembrandt és Mosusz, a lét egyik oldalán Mosusz nyerészkedik Rembrandt holttestén, a másikon a holttestét eladó Rembrandt fosztja ki Mosuszt, a festőé az utolsó szó is: „Milyen gazember vagyok én, - becsaptam!" Közös vonásuk, hogy mindketten szeretik a pénzt. Mosusz a polgári lét nem mechanikusan tervezője (ennyiben kreatív), számol, összevet, mér, számára minden hasznos, mert azzá teszi, végsőkig pragmatikus és mérlegképes. Rembrandt Mosusz öccse, a tékozló fiú a bibliai történetben, aki otthon van, ha a tékozlásban, pazarol, így ő a leggazdagabb, Mosusz jövő idejével szemben állandó másvilágba tétel, jelen idejűvé tevés. A modemitás kritikája gyakran mint az esztéta modernség kritikája- hangzik, amely éppen ezt a jelen idejűvé tevést kifogásolja, stigmatizálja a szellem nagy kalandját, saját maga felé való fordulását, amely a bergsoni időszemléletben, Sartre transzcedens Egojában, vagy a pszichoanalízisben manifesztálódik, hedonistának nevezve az új szenzibilitást. Habermas védi a kulturális modernséget, amely szerinte Kant az esztétikumot önelvére visszavezető terminus technicusaival ássa meg a sírját, nem veszi észre azonban, hogy a különállás, a művészet „l'art pour l'art"-ja nem heroikus elszakadás, öngyilkos terápia, hanem kényszer, a kitaszítottságból kovácsolt arisztokratizmus, az ele- fántcsontorony nem kastély, hanem börtön. A modernség az önmagában lakozó ellenséggel csap össze: egyrészt vonzalmat érez az új iránt, bejelenti, hogy tervezni kell, mert a tervezésnek eljött az ideje (és ez nemcsak a Popper által említett historicista irányzatokra vonatkozik, hanem Popper társadalmi mérnökére is), másrészt viszont jelenidejűséget hirdet. Így a modemitás kritikája a modemitás felől jön. Úgy tűnik, az európai tudat nem tud elszakadni attól az eljárástól, hogy mindennek funkciót adjon. Nietzsche, Bródy felvetése a lét esztétikai meghatározottságáról háború a funkcionalitás ellen, amely őt kirekesztette. A művészetellenesség mögött Platón óta a „mire jő a művészet?" kérdése bújik meg, amely a művészeteket a 19. század végére dekadensnek nyilvánítja, Nietzseche állítása, hogy a tudomány, a filozófia, és a vallás a dekadens, ellentétes irányú folyamat pedig a művészet.
