Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Szonntág Gábor: Thomas Merton - Misztikus teológus és szemlélődő II.
lélődő életet folytatókhoz szóló bátorítása — mind a monasztikus, mind a szekuláris életben hogy juttassák el a Közösség üzenetét a Városba. Allegóriába fordította Lukács karácsony-történetét, hogy így írja le, milyen lehetne a kapcsolat az igazi Közösség, amely gyakorolja a szemlélődést, és a Város között. Mert a Városnak vagy a Vendégfogadónak nem volt helye Krisztus számára, nem is tudtak az ő közelgő' születéséről; Isten a pásztorokat választotta, hogy velük közölje elsőként a jó hírt. Merton őket nevezi a pusztaság embereinek, a szeretet nomádjainak, az igazi Izraelnek, a társadalom szemlélődőinek. Rájuk bízta Isten annak felelősségét, hogy Krisztus születését a Város számára elbeszéljék, mert egyedül ők voltak fogékonyak a jó hírre. Hasonlóan a modem Város is készületlen Isten üzenetére; akik elszakadnak a Város ambícióitól és értékeitől, kapják meg az az üzenetet, hogy közvetítsék azt a világnak. Mivel a Város egyedül a Közösség munkáján keresztül juthat a remény jó híréhez, a Város egyetlen reménye a Közösség. Különösen izgatták Karl Rahner írásai, aki azt mondja, az egyház egyfajta diaszpóra állapotába jutott a huszadik század második felére. Rahner teóriája szerint az egyház hierarchiája a közeljövőben el fogja veszíteni befolyását, és a laikusok fogják az egyház munkáját elvégezni a világban. Ebben a diaszpórában az egyház túlélése nem a világra irányuló nagyszabású egyházi támadás sikerén múlna, mint a múltban, hanem a „nyitottságon” és „teljes őszinteségen”, amellyel a hétköznapi keresztény a nem keresztényt fogadja. A szekuláris anyagi forrásoktól megfosztott egyháznak egyszerű tagjaira kell támaszkodnia, hogy életben maradjon. Merton a diaszpóra mellett foglalt állást, jobban szerette, mint a zárt, középkori hegemóniát. Szerinte ez jobb esélyeket jelenthet az igazi keresztény élet és testvériség számára. Nem kesereg a régi egyházi rendszer fölött, amelynek a vakolata megrepedezett a reformációban, a tetőzete beszakadt a francia forradalomban, a falai pedig leomlottak az első világháborúban. A modern embernek új stílusban kell újjáépítenie az egyházat. Szerinte a monasztikus rendek, mivel kevésbé függenek az intézményes egyháztól és a külvilágtól, könnyebben túlélik a diaszpóra-állapotot, mint az egyház többi része. Úgy érezte, a kolostorokat megtisztítja egy olyan időszak, amely azt követeli a szerzetesektől, hogy igazán Isten szolgái legyenek, nem egyszerűen egy szervezet tagjai. Vitába szállt a konzervatív egyházatyákkal, akik elvetették Rahner elméletét, és esztelenül tanították továbbra is, hogy a modern világban is arra kell törekednie a keresztény embernek, hogy visszaálljon a középkori kereszténység hatalma és presztízse. Nem látott reményt a visszatérésre azokhoz a napokhoz, amikor az egyház uralta a társadalmat, sőt úgy gondolta, egy ilyen hátraarc káros lenne az egyház és a társadalom számára egyaránt. Bár sokan kritizálták liberalizmusáért, reformokat sürgetett a monasztikus rendekben. Úgy érvelt, hogy a kolostorok alapvetően korábbi történelmi korokból magukkal hozott szerződést követnek, és a diaszpóra túlélése érdekében rugalmasabbá kell válniuk az eredeti, karizmatikus iniciativák elfogadására, a szerzeteseknek meg kell szabadulniuk félelmeiktől és szűklátókörűségüktől, amelyek miatt jobban rettegnek a szervezet széthullásától, mint a monasztikus lelkűiét elvesztésétől. De óvott is, hogy a monasztikus ideálok reformját körültekintően kell végezni, nehogy a jót és értékeset is 682
