Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Páskándi Géza hagyatékából:
(Ady Endre unokaöccse), nagy ajándék lenne az élettől, ha ismét arra járhatnék és találkozhatnék velük. Már az első' napokban bekéredzkedtem a rabbi dolgozószobájába (meghatottsággal), ahol könyveit, beszédeit írta. E hangulatban kezdtem olvasni leveleiket, immáron a Gézáit is. Azt írja Szent Ambrus: ,A barát második énünk”, hát ez a levelekből ki is derül. Géza levelei szikárabbak mint a rabbinusé sej-tettem is, hisz szerelmeslevelei és minden magánlevele szikár. Ilyen volt. Ott, abban a dolgozószobában minden emlékem előjött. Eszembe jutott beszélgetésünk a rabbi első" feleségével, a színes egyéniségű, fiatalon elhunyt Piroskával, ki gyermekei anyja volt, és együtt élték le viszontságos életük nagyrészét. E beszélgetés során lett világossá mindkettőnk számára, mi is volt a férjeink közötti barátság alapja. 1984 tavaszán Piroska Pestre látogatott s már az első' napon felhívott telefonon, másnapra találkozót beszéltünk meg. A találkozás több volt, mint megható, s annak ellenére, hogy addig soha nem láttuk egymást, a beszélgetés olyan volt, mintha egy régi, abbamaradt társalgást folytattunk volna. Meghívtuk otthonunkba, de sajnos nem lehettem túl jó vendéglátó, mert az ortodox szokásokat szigorúan betartotta, végül a helyzetet egy kis kóser pálinka oldotta meg. Mikor kettesben maradtunk és felengedett már minden elfogódottság, mint afféle asszonyok, férjeinkről kezdtünk beszélgetni. Piroska a közepébe vágott, megmondta őszintén, nagyon kíváncsi volt Gézára, mert Pinchas sokat mesélt róla. Elmondta, hogy a börtönben sok zsidó társa volt ugyan, de o igazán egy református keresztény fiatal magyar költőt szeretett meg, Gézát. Ez a fiú inkább lemondott a napi fejadagról, hogy beszélgethessenek* és ugyanez a fiú fogadta meg, hogy mindenkoron tányérján otthagy egy falat ételt, bármily éhes és bármi körülmények között is van, mert emberségét veszti, aki fölött úrrá tud lenni az éhség, hisz ezt látta nap mint nap mint nap maga körül a börtönben. Kiegyenesedtem ültömben, nem tudtam meghatottságomat leplezni, hisz Géza majdnem ugyanezeket mondta nekem. Pinchasról: ,Kokat voltunk ott, minden faj és fajta, de aki a legközelebb állt hozzám, kivel boldog voltam, ha beszélgethettem, egy szelíd, becsületes, bölcs humorú és művelt ortodox rabbinus volt Pinchas Müller. O maga nem dohányzott, de mindig kért csomagban, hogy szétoszthassa rabtársai között, mint ahogy majd mindenét szétosztotta, semmit nem kért cserébe, ami a börtönben a csodával volt határos. Életem egyik legszebb emberélménye!” Fájdalmas, hogy soha nem találkoztak, a találkozást először a politikai helyzet nem engedte, majd a betegségek, háború, majd újra betegségek. Ha mindörökké él a lélek, most biztos együtt vannak, úgy gondolom. Szeretettel ajánlom a levelek elolvasását mindenkinek, kinek fontos a szeretet, de főleg azoknak, akik a másságról beszélnek, kirekesztésről, de önmagukban már nincs idejük rendet teremteni, másra mutogatnak és végül csodálkoznak, ha egyedül maradnak. * Románia börtöneiben, ha a rabok beszélgettek és az őrök ezt észrevették a napi élelem megvonása volt a büntetés. 641
