Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Páskándi Géza hagyatékából:
Előszó helyett Cicero: „A barátság nem kevesebb, mint valamennyi isteni és emberi dolgoknak jóakarattól és szeretettől áthatott egybecsengése. Nem is tudom, adtak-e a halhatatlan istenek ennél valami kiválóbbat, a bölcsesség kivételével.’’ Mikor drága jó uram már nagyon beteg volt, elkeseredésemben azt találtam mondani, elmegyek vele, hisz’ ha ő elmegy, jobbik felem vele megy s ami ittmarad, azzal mit kezdjek. Rám nézett fáradtan, de hamiskásan mosolyogva és így szólt: „Nem teheted, hisz’ (és körülmutatott a könyves- és kéziratpolcokon) ez mind itt maradt, neked kell rendezned, hogy minden a helyére kerüljön.” A rámtestált feladat. Meg lehet-e ezzel egyáltalán birkózni? Hát megpróbálom. Halála után nem sokkal elkezdtem átnézni, rendezni és feldolgozni írói hagyatékát. Már a legelején külön dossziéban megtaláltam barátjának, Müller rabbinak leveleit és fényképeit. A leveleket elolvastam egyszer, kétszer, többször, míg nemcsak sugallatom, hanem meggyó'zó'désem lett, hogy ez a levelezés nemcsak irodalomtörténeti adalék kell legyen Páskándi és Müller rabbi életéhez, hanem nyomtatásban kell megjelenjen. Ez olyan barátság me- mentója, mely - ha a szó igaz tartalmát mára elvesztette is - példaértékű. Egy barátság, mely Románia börtöneiben és munkatáboraiban kezdődött kisebb megszakításokkal, melynek oka mindig a pillanatnyi politika volt egy harminc éven át tartó levelezéssel folytatódott halálukig.* Időben a barátság 1957-től 1993-ig tartott, de szerintem az örökkévalóságig ez a levelekből is kiderül. Ha körülnézek azt látom, ma nemigen divat a barátság, főleg érdekek irányította klikkekben gondolkodnak (tisztelet a kivételnek), dehát ez tiszavirág életű. Pedig érzem, sokan, nagyon sokan szenvednek hiányától. Talán újra eljön az az idő, amikor szükségessé válik a tudás, az emberség, az önvizsgálat és az alázat (nem alázatosság), és ezt meg is becsüljük majd, úgy az élőknél, mint a holtaknál és ezzel együtt a kapcsolatok minősége is megváltozik. Szerettem volna az egész levelezést ismerni s így Géza halála után lelki tengés-lengés, fölösleges és szükséges gyötrődések után, repülőre ültem, hogy elmenjek Izraelbe, felkeresni szeretett barátjának, Fricinek** özvegyét. Ha az ember úgy érzi, ég és föld között lebeg, de facto tegye is meg, ha egy módja van rá, mert tapasztalatból tudom, első lépés a lélek gyógyulása felé. Utamnak tehát több oka volt, megismerni a helyet ahol élt a rabbinus, hogy újra találkozzak az oly melegszívű és érzékeny rabbanival, Olgával, és bejárni a bibliai tájakat, magamba szívni hangulatát, erőt meríteni és bölcsességet útravalónak, és elolvasni (másolatban elhozni) Géza rabbihoz írott leveleit. Olga asszony érzékeny, figyelmes szeretete egész életemre kiható élmény volt. Új és kedves barátokat ismertem meg, az Ady-házaspárt * Páskándi Gézát, a fiatal írót izgatásért és magyar nacionalizmusért, míg Pinclias Müllert izgatásért és cionizmusért ítélték el. ** Géza Pinclias Müllert Fricinek szólította. 640
