Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5-6. szám - Beke György: Székely számvetés Budapesten

amit hetven éve hordoz. Vagyis közös szabadságban, autonómiákban, önrendelkezésekben oldódnak fel a Duna-táj vészes nemzeti ellentétei. A magyarság olyan egységes Európát remélt, amelyben egyetlen nemzetnek, népnek sem kell többé kisebbségi sorban élnie. Nem lesz félelem és megaláztatás, amelyek kikezdik a lelket, majd a testet is. Ezért fokozódott eufóriává a pártdiktatúrák megdöntése, ezért a jó szívvel adott segélyek áramlása, tervek özöne, néha még a teljesen szükségtelen, mert alaptalan nemzeti önostorozás is.

Csakhogy a múló idő mind jobban eltávolít ettől a nemes ábrándtól. Hiszen csupán rajtunk, magyarokon maradt meg, csuklónkra, agyunkra, gondolkodásunkra égetve a kisebbségi bilincs. Majdnem mindegyik szomszédos vagy közeli nép így vagy úgy élt az önrendelkezés jogával. Szlovákok, hor- vátok, szlovének, macedónok, bosnyákok, ukránok, litvánok, esztek, lettek, grúzok, örmények sorsuk urává lettek, miként erre vágyik minden életképes nép. Csak a magyar kisebbségek maradtak mind egy szálig nyelvi, tudati bénaságukban. Só't, a független államok megszaporodásával tovább szaporodott a magyar kisebbségek száma. Hány országban vagyunk immár szétszórva az öreg Duna mentében? Kilenc magyar kisebbség! Soha nem voltunk így megtöretve a történelemben. A török világban is csak háromba szakadtunk, nem kilencbe. Erdély, Vajdaság, Horvátország, Szlovénia, Ausztria, Szlovákia, Csehország (ott is jelen van a magyar kisebbség, az 1946 körül oda deportáltak utódai, még folyóiratot is kiadnak Prágában), végül Kárpátalja. Ez nyolc. De ha erre a szörnyű magyar szórványvilágra gondolok, akkor az anyaországot is hozzájuk kell számítanom, kilencediknek. Itt is kisebbségben vagyunk, történelmi mérce szerint, ha képtelennek bizonyulunk érdemben segíteni a peremvidékek magyarjain, vagy az olyan nagy nemzeti közösségeken, mint az erdélyi magyarság.

Valójában meg sem tárgyalta a nemzet önmagával, hogy miként segíthet igazán a végeken. Úgy mondják ezt, hogy máig sincs nemzeti stratégiánk. Ezzel szemben hat éve csitítanak, felelősen és feleló'tlenül, csitítjuk magunkat mi is: csak most ne haragítsuk magunkra a szomszédainkat, nem hívhatjuk ki magunk ellen a sorsot, szörnyű lenne a vérveszteség. Ép ésszel senki nem kíván fegyveres konfrontációt. Csak az a megdöbbentő az egészben, hogy nem egy új, független állam - a magyar nemzethez képest töredék lélekszámmal - kevesebb vérrel fizetett a maga szabadságáért, mint ahány magyar fiatal elesett, megsebesült 1989 decemberében Romániában, a boszniai harctereken vagy a csetnik fejszék alatt a Drávaszögben. A kiömlött vér még a további romlást sem tudta megakadályozni: nyelvtörvényt hoztak ellenünk Szlovákiában, új oktatási törvényt Romániában, és tömegével jelentek meg a boszniai szerb betelepülők a Bácskában és a Bánságban. Miközben Koszovó felé egy se vette az útját, mert az albánok eleve megüzenték, hogy nem tárt karokkal várják őket.

Sztálin és utódai idején jobb volt a magyar közérzet. Tudta a magyar, hogy hallgatnia kell, ha élni akar. De tudta ezt a horvát is, a szlovák is, a román is. Ez a tilalmi parancs csak számunkra maradt meg, jószerént most már saját magunk felügyelete alatt. Az anyaországban ma is könnyebben aggatják a jelzőt - ,nacionalizmus” -, mint a végeken, ahol a nyelvtörvény, az új iskolatörvény vagy a betelepítések ellen harcolókat aligha lehetne „nacionalistáknak” bélyegezni.

637