Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Beke György: Székely számvetés Budapesten
Erdély, a Felvidék, a Délvidék, Kárpátalja immár önmaga helyett szól — így hiteles -, maradt-e hát gond és feladat egy Pesten élő erdélyi magyarnak? Szekfű Gyulát olvasom mostanában. A Három nemzedék és ami utána következik lapjain 1933-ban azt panaszolja, hogy a magyar nemzeti társadalom alig ismeri az elszakított magyar közösségek sorsát, közömbös kulturális fejlődésük iránt, tűri (akkor már másfél évtizede, most a hetvenötödik esztendőn is túl vagyunk), hogy „a trianoni politikai határok mindinkább kulturális határokká is alakuljanak, melyeken túl a csonkaországitól egyre eltérőbb színezésű magyar kultúra él és fejlődik.” Első szlovéniai utazásomkor éreztem meg, Alsólendván, hogy a kisebbségi sors mindenütt más és más színét mutatja. Ekkor határoztam el, hogy - ha már Pesten van a lakásom - sorra járom a Kárpát-medence magyar kisebbségeit. Peremvidékek magyarsága címmel nyomdában van tizenkettedik Magyarországon megjelenő kötetem, Horvátország, Szlovénia, Burgenland magyar töredékeiről és a moldvai csángókról. Sok az egybecsengés, sok a különbözés a keleti és nyugati meg a déli magyar kisebbségi sorsok között. Egymás mellé állítva tudatosítják, hogy mit is tanulhatunk tíz vagy száz vagy ezer kilométerekre egymástól, lélekközelben mégis. Tizenkettedik kötet? Aki most kajánul nevet, hogy lám, igaza van annak, aki nagy „kupecnek” nevezi Bekét, annak elárulom, hogy manapság Magyarországon a könyvekért nem jár szerzői honorárium. Mivel a kiadók többsége is olyan szegény, mint az írók többsége. Már azok a kiadók, amelyek nem tartják nyűgnek a kisebbségi magyar élet bemutatását, nem tekintik „periférikusnak” a kisebbségi gondokat ebben a nagy átalakulásban, amerikánus lázban és magyar szegénységben. Nem pénzeli senki a kiszállásokat sem. Mégis eljárok Esztergom tájaira, ha már itt van a „pest alatt” számomra. Kolozsvárról nem nagyon lehetne terepre jönni ide. Valaha Esztergom megye volt Magyarország legkisebb vármegyéje. Éppen ezer négyzetkilométer. Izgat, mert izgalmas, hogy miként alakult a magyar sors a Duna két partján, két országban, Trianontól mostanáig. Többségben és kisebbségben. Milyen itt a történelem keresztmetszete? A kötet címe már megvan. Híd a Dunában. 2x2 Esztergom vármegye. Esztergom és Párkány között ugyanis ötven éve vízben nyugszik a hajdani híd, amelyen 1918 előtt a mindennapok jártak át. Kisértenek a témák, a tervek. Nem írta meg például még igazából senki az erdélyi életérzést Budapesten. Igaz, hogy ehhez Tamási Áron vagy legalább Benedek Elek tolla kellene. Visszhang helyett, kritika gyanánt, egy-egy lesipuskás puffogtatás érkezik el néha hozzám Romániából. Panaszkodtam Pünkösti Gergelynek, mit tenne ilyenkor, hiszen olyan nyilvánvaló a szándék és olyan árulkodó, régről ismert a cél, hogy találgatni sem érdemes. Pünkösti Gergely őrnagy úr elmosolyodott:- Ott voltam Piskinél. Már megfutottunk, mikor az öreg Bem megfordította a sorsot. A többit tudod. Ha mi akkor a lesipuskásokkal törődtünk volna! Jót húz a százötven esztendős katonakulacsból. Kiválóan tartja az élet borát, nem törött össze, egy repedés sincs rajta. 638
