Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Beke György: Székely számvetés Budapesten
De hol húzódik a hűség határa? Biharkeresztesnél, a történelemben vagy a lélekben? A puszta jelenlét itt vagy ott, még nem a hűség próbája. Öt kéziratom állt akkor, kétszer annyi lélekben készen, értük nem viselek felelősség- get, Éppen a hűség nevében. Vállaltam a gyalogposta rejtett ösvényeit, a Kortársban Soproni Gézaként jelentem meg erdélyi szociográfiáimmal. (Ezekből állt össze 1990-ben a Magvetőnél a Magyar gondok Erdélyben.) De meddig mehet ez így? Stílusáról is fel lehet ismerni a szerzó't. Ha az élet tényeit kezdi ábrázolni. Márpedig nekem nem kenyerem a statisztika, jobban megragadnak az élő emberek és gondjaik. Jöjjön egy újabb infarktus, mint 1983-ban, mikor könyveim ellen megindult a gyilkos hajsza? Pünkösti Gergely vérbeli katona volt, úgy tartaná, hogy lehet ezt katonai áthelyezésnek tekinteni. Leht Uzont védelmezni Kufsteinben és Budapesten. Ahonnan haza is térhet majd a katona kulacsával az oldalán. Ezért nem mondtam le román állampolgárságomról. Mivel a történelem kényszere okán, ezt uzoni állampolgárságnak tartom. És a szülőfalumban - sok a serkentő bizonyosság erre - a maguk állampolgárának tartanak. De hát egyáltalán kell-e védelmezni Uzont Budapesten? Emlékezzünk: 1988 június 27-én százezer magyar vonult a Hősök terére, hivatalosan a romániai falurombolások ellen, lélekben az erdélyi magyarsággal való közösségvállalással. Legpontosabban Bukarest érzékelte a lényeget: kiűzte a magyar főkonzulátust Kolozsvárról. Hová lett ez a százezer vagy éppen millió rokonszenv? Nem túlságosan bízok meg a közvéleménykutatásban, engem például soha semmiről nem kérdeznek, de minduntalan hivatkoznak a véleményemre. Ahhoz azonban nem kellenek százalékok, tapasztalhatom naponta, hogy Budapest népe ma - fájdalom - legkevésbé az erdélyieket kedveli. A két háború között fordított volt mindez, a Szépmíves Céh halina köteteihez csatolt erdélyi föld valóban a megszentelt honszeretet jelképe volt. A felelősségé Erdélyért. Mikor 1995 őszén új főnökök vették át a Magyarország című patinás hetilapot, azonnal elküldték a Határokon túl című rovat szerkesztőjét. Nem volt többé feladata. Az új (liberális?) vezetők magabiztosan jelentették ki, hogy a kisebbségi magyarság életére és az egyházi ügyekre, a vallásokra „nem kíváncsi a magyar olvasóközönség”. Szekfű Gyula újra azt kérdezné, mint a negyvenes évek elején: hol vesztettünk utat megint? Aligha mi, erdélyiek vétettünk most olyan nagyot, hogy megérdemelnénk a közönyt. Bármennyire zavaija is megmaradt magyar- országi barátainkat minden otthoni, erdélyi torzsalkodás, árnyat vet ránk akár egyetlen fillér elmaradt elszámolása - a magyar polgárnak mindjárt az jut eszébe, különösen mostani anyagi elnyomorodásában, hogy az el nem számolt pénzeket az állam az ő adójából pazarolta el - bármilyen sok is az „elnézést, erdélyi vagyok” felszólítású, erőszakos koldulás a pesti utcákon, mindezek nem válthattak volna ki ilyen mélységes ellenérzést. A baj nagyobb, fájdalmasabb: nemzeti kedélyünk romlott meg végzetesen. S ezt a romlást - nem is ok nélkül - a Kárpát-medence magyar kisebbségeinek helyzetével, mélyülő és regénytelennek látszó drámájával hozzák összefüggésbe. Hat évvel ezelőtt, a véres vagy bársonyos forradalmak, államcsínyek idején, a magyarság zöme úgy érezte, hogy az idő végre leveszi róla a keresztet, 636
