Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5-6. szám - Beke György: Székely számvetés Budapesten

dalmár pesti barátaim először vittek el autóval a Balatonhoz, Kápolnás- nyéknél felkiáltottam: Vörösmarty Mihály! Mi van vele? - kérdezték meglepetten. És mi van velem? Semmi, feleltem, csak megérintett lélekben ez a falunév. Itt született a magyar romantika nagy nemzeti költője. Ezt meg honnan tudom, hiszen először járok erre, csodálkozott őszintén egyik utitársam.

Bukaresti életünk idején esténként nagy sétákat tettünk, feleségem, cseperedő fiam és én a Cotroceni tér környékén, a hajdani zárdánál, amelyik mellett Koós Ferencék idejében a bukaresti magyarok vasárnaponként összegyűltek, magyar dalokat énekelni. Én történelmi leckéket tartottam fiamnak, aki egész gimnáziumi tanulmányai során talán nyolcvan sort tanult erről az iskolában. Szabályszerű előadásokat rögtönöztem a honfoglalásról, Szent Istvánról, Szent Lászlóról, így végig, Trianonig. Tovább nem léptem, az addigiakból már kiderült a nagy méltánytalanság.

Egyik regényemben (Éjszakai biciklisták, 1975) többször is feltűnik egy kék színű vonat. Romániában soha nem közlekedtek kékre festett vonatok, amelyek annyira ismerősek a MÁV vonalain. A regény főszereplőjének álmába beleplántáltam a jelképet: „Hangtalanul jött a vonat a kanyarnál. Az állomáson senki. Kék mozdony, kékek a kocsik, ez a vonat mintha az ég kékjéből szakadt volna ki. Kék villanással állt be a szerelvény. Kinyiltak az ajtók. Mindegyikből kék ruhás kalauzlány hajolt ki. Egyforma az arcuk, a szemük, a ruhájuk”. író-olvasó találkozón szülőföldemen, az egyik háromszéki faluban középkorú férfi, vasúti munkás kért szót: „Az a kanyar Uzon előtt van, ugyebár, Szentgyörgyről jövet,” Ott van, feleltem. „Akkor rendben. Értem. Magam is kék vonattal szoktam álmodni.”

Utolsó találkozóm volt az erdélyi olvasókkal 1989 előtt. Háromszék első titkára, Rab István - mégis inkább Stefan Rob - személyesen tiltott ki a megyéből. Bőszen felelősségre vonta a találkozó szervezőit. Megértettem ebből, hogy nagy lehet a harag ellenem a hatalomban. Sorra buktak el a kézirataim a (hivatalosan nem is létező) cenzúra küszöbén. Egy román államvédelmis tiszt ellenkönyvvel tisztelte meg szatmári-máramarosi barangoló könyvemet. (Boltívek teherbírása). 1953-as kulákválságom egyéni megpróbáltatás volt. Most közösségi ez, az egész erdélyi magyarságot érintette nyelvében, iskoláiban, hitében, önérzetében. Pünkösti Gergelyhez fordultam tanácsért. Perzselte lelkemet az oly gyakran felemlegetett jelkép, a „szembejövő emberé”, a Benedek Eleké. Hatvankét évesen jött haza Pestről 1921-ben, hogy itthon szolgálja a magyar megmaradást. Én is éppen annyi idős voltam a döntésemnél. Csakhogy nekem nincs kisbaconi kúriám, birtokom, amely megvédhet. Milyen igaza volt Csoóri Sándor előszavának a Duray-kötetben. vallásszabadság, magántulajdon, többpártrendszer nélkül nincs igazi védelme a kisebbségnek.

Megírtam húsz könyvet, lefordítottam ugyanennyit. Ha úgy akarom - kész a mérleg.

Mit nyerek az áttelepüléssel? Személyileg csak veszítek. Akkoriban zsidónak, magyarnak, németnek hetven kilós csomag volt a szabály, Pesten nincs „kisbaconi kúriám” ahol 62 évesen újra kezdhetném. De ez már nem is anyagi kérdésként, nem is útlevélügyként merült fel, hanem erkölcsi dilemmaként. Széttöröm Pünkösti Gergely úr véres csatákból hazahozott kulacsát, a hűség törvényét?

635