Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Norrie Hearn: Szépprózák
chideák tobzódtak körös-körül. Igazi Tündérvilág, amiben már kiválóan eligazodtak. Hirtelen valami kellemetlen szag csapta meg az orrukat! Elindultak a szag irányába... és ott, egy hullámmosta sziklaüregben, igen, ott feküdt eló't- tük egy fókatetem. Padraig és Roisin mozdulatlan döbbenetben álltak. Tanácstalanul néztek egymásra. Dehát annak, aki nap mint nap többszörös túlerővel is szembeszáll, nincs félnivalója. Padraig tehát felvezette Roisint ütközetre... Amennyire meglepó'dött - ugyan be nem vallottan - azon, hogy ez az óriási valami a tengerből jött, annyira közönyös volt a gesztus, ahogy Padraig egy bottal bökködni kezdte a tetemet. A legyek is érezték az idegent, és egy kicsit tisztesebb kör után tértek csak vissza az üregbe, amely az egyik szem helyén tátongott. Ami Roisint leginkább elszomorította: a maradék szem jeges tekintete volt. Megsajnálta a fókát, ezért melléje guggolt és először kézfejét, aztán tenyerét futtatta végig a fogsoron. Apárnás kis kéz elakadt az egyik szemfogban... Egy enyhe rándítás, és nicsak? máris tenyerében feküdt a hatalmas fog. Zsebre dugta, aztán Padraig után iramodott, aki már minden erejét latba vetve próbálkozott kiemelni a halászhálót - legalábbis egy kis csücskét - úgy, mint a nagyok, mikor kijöttek megnézni, hogy érdemes-e már bevonni a hálót. Amilyen gyorsan elindult Roisin, ugyanolyan gyorsan irányt is változtatott. Vissza a fókához... A másik szemfog még könnyebben megadta magát. Roisin kivette zsebéből az első' fogat, a tenyerére tette - pontosan a másik mellé - és néhány pillanatig csak bámulta az „agyarpárt”. Még mindig nem hagyta ott a tetemet, rámosolygott. Valami különös cimboraságot érzett a fóka iránt, és igyekezett ezt a tudomására hozni. így hát megsimogatta a fóka bűzös fejét. Az beleborzongott. Roisin valószínűleg nem számított ilyen heves érzelemnyilvánításra, és rögtön visszakapta a kezét, majd illa berek, nádak, erek: meg sem állt Padraigig. Roisin betyárbecsületből rögtön felajánlotta Padraignak a másodszorra megszerzett fogat, de a fiú nadrágján nem volt zseb, így néhány sokatmondó pillantás, meg egy hűségeskü után megegyeztek abban, hogy Roisin fogja gondját viselni mindkét fognak. Meleg nap volt. Ahogy a víz felszíne lassan emelkedni kezdett, testet, lelket simogató, hűs szellőt hajtott maga előtt. Az apa még mindig kapásra várt. Az anya és idősebb leánya pedig még mindig a kövek és növények közt kutakodott. Eközben Padraig és Roisin felkapaszkodtak a lapos sziklákra. Csúsztak, másztak, estek, keltek. Mentségükre legyen mondva, még egy kötéltáncos is beleizzadt volna, ha itt, a növényekkel benőtt sziklákon végig kellett volna - nem futnia - sétálnia. Ugyan nem teljes egyensúlyzavar nélkül, de végül elérték azt a szirtet, amelyet vörös algaszőnyeg kötött össze a szemközti Gola szigetével. Igen Golával, amely ezidőtájt már csaknem teljesen lakatlan volt. A két testvér nem embert kémlelni jött ide, hanem fókát, akik a homokos fövenyen élvezték a már-már alábukó nap melegét. Mielőtt történetünk szüleit bárki is hanyagnak vagy felelőtlennek nevezné azért, mert a két kisebb gyermeket szinte egész nap felügyelet nélkül hagyta csatangolni, sietve megjegyzem, hogy nagyon téved. Hiszen a szülők féltő, óvó tekintete időről időre felkutatta Roisin és Padraig alakját, követte minden mozdulatát. Tehát azt is látták, hogy amikor a nap már majdnem a tengerben járt, Roisin figyelmét valami hínárféle kötötte le. A növény együtt mozgott az 612
