Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Norrie Hearn: Szépprózák
árral, és jónéhányszor megtréfálta Roisint, aki igyekezett elkapni őt. A leány egyáltalán nem bosszankodott a hínárszeszély fölött - értette a tréfát. Kinevette a tengert, aki szakadatlan hullámokat küldött felé. A hullámok aztán a közeli sziklában elakadtak, majd Roisin lábai közt, spriccelve szöktek a magasba. A mutatványt, mindannyirszor, guruló nevetés kísérte. Pillantsunk csak Gola felé! Hová tűntek a fókák? Vége a napozásnak... A fókastrand már az előretörő tengeré, de állandó vendégei ott dugdosták fejüket lankadatlan. Sohasem tudta az ember, hogy az a labdaszerű valami, amit lát, éppen fóka-e avagy bója. Az utóbbiból is volt bőven - a halászoknak -, hogy tudják, hol a háló. Megjegyzem: ami nekik segítség, az a vigyázatlan halaknak akár végveszély. Padraig már jó ideje egy dombocskáról nézett alá. Volt is mit bámulnia: sásféléket, akik az árral hajlongtak, kishalakat, akik vígan fickándoztak a sziklák meg a növények labirintusában. Hirtelen kiáltás verte fel a csendet. A bukó kapást jelzett. Nagy hal akadhatott horogra, mert az anya és Roisin nővére merítőhálóval igyekeztek a kiáltás irányába. A mi fürge mókusunknak viszont földbe gyökerezett a lába. Ugyan merre induljon? Fiatal kora ellenére gyorsan felsorakoztatta magában a választási lehetőségeket: az öblöcskék - már víz alatt -, a kis kiszögellés és mocsarasa - már átj árhatatlan rövidítés - át a nádas sűrűjén vagy a vadvirágoson... Padraig végül elvetette az összes lehetőséget, de nem ám csak úgy, nyeglén. Volt ebben filozófia, kérem, nem is akármilyen. íme: amennyiben az ember nem lehet szemtanúja, olyan nagy horderejű dolgoknak, mint egy óriási hal partrasegítése - különös tekintettel arra, hogy az az oktondi hal éppen apa horgára akadt akkor ott sietségnek helye nincs. Miután mindezt végiggondolta, Padraig hátrafordult. Tudni akarta, vajon Roisin észlelte-e a hal körüli hajcihőt. No de Roisin ekkor már nem volt ott. Furcsa... Nem is szólt Padraignak mielőtt eltűnt. Vagy talán mégis? Csak nem hallotta? Roisin eltűnt, mint a kámfor. Padraig, ahelyett, hogy odasietett volna arra a helyre, ahol Roisin korábban a hínárt bűvölte, elindult a szikla felé. Közben végig azt várta, hogy Roisin onnan, a mögül a szikla mögül fog előbukkani. Nem így történt... Nem volt ott - még csak nyoma sem. Padraig csak ekkor kezdte szólítani húgát, egyre hangosabban hívta. Padraig most azt mondja, úgy rémlik neki, hogy a tenger felől jött valami kiáltásszerű nevetés. Persze az is lehet, hogy csak egy sirály szólt... Hosszú percek teltek el, míg végre a tenger hagyta, hogy Padraig megpillantsa Roisint. A lány nevetett, alábukott a csillámló tengerbe, majd jóval távolabb kiemelkedett a habokból, intett, hogy aztán végleg eltűnjön, és soha, senki ne lássa ismét. Padraig most már lélekszakadva rohant a szüleihez, közben végig kiáltozott és mutogatott. Értékes percek szaladtak tova, mire artikulálatlan jajveszékeléséből a szülők végre is tudták venni, mi is történt valójában. Eszeveszetten rohantak a sziklához, aztán az anya elrohant a stégek irányába segítségért; miközben az apa - dacolva a dagadó árral - kétségbeesetten kereste Roisint. Az éjszaka, de még a másnap reggel is, ott érte az összes halászt meg a barátokat. Egy pillanatra sem adták fel a reményt: kerestek, kerestek. Semmi. Nos hát... valami. Azon a sziklán, ahonnan Roisin lecsúszott, s ami ekkorra - a tengerár váltakozása által - már másodszor emelkedett ki a vízből, 613
