Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
csikorog a házőrző komondorok ugatása s a magabiztos lépteket a már zúduló esó' sem akadályozza, hisz’ a zsindelytető óv minden földi és égi háborítástól, ezen tető alá igyekezne a zivatar elől sebbel-lobbal (már amennyire terebélye engedi) Rebi néni, de szétterülő dáliaszoknyájába csimpaszkodó rosszlányok viháncolása miatt az erkölcseikre büszke búzautcai gazdák már az első deszkáról letuszkolják, „ezek a szőrszívűek, mintha ők nem ...” suttogja Rebi néni a tiszteletre méltó Regőházy magiszter fülébe, aki máris dáliafeje fölé nyitja esernyőjét és mintegy helyeslésképpen és a rosszlányokat rossz pápaszemén át jólányoknak vélvén mondja: „Nem az az igazi férfi, aki száz nő által kíván a maga férfiasságában gyönyörködni, hanem az, aki egyetlen nőben az összes nő előtt tud hódolni” - mondja, mondta a tiszteletre méló levéltáros, lévén ő nemcsak a város történetében, a heraldikába és még számos tudományban járatos, hanem a kiegyensúlyozó bölcsességnek is birtokosa - de Rebi néni, aki sarkával éppen egy-két szoknyaráncába tapadt leányzót lökdös le magáról (az egyikben felismerem egykori osztálytársamat, Margót, gúnyos fogai közt egy szál lankadt fehér rózsa, Jula, a bábaasszony ágya alatt guggol, onnan lesi a nyöszörgő, megszületésre váró csecsemőket, s a leskelődésben észre sem veszi, hogy neve gyöngyszemei szétgurulnak, bele ragadnak, a frissen tapasztott agyagpádimentumba - véglegesen) Rebi néni csupán egy vállrándítással válaszol - a bölcsesség csak mondta, mondja, de sem a harcosok árnyai, sem az az egy, akit az úrnő szolgálólányai nem vetettek le a bástyáról nem hallják, de még felhőmagasban a kerek asztal körül po- harazó lovagok sem, holott a smaragd kupából éppen ennek a tudásnak borát itták, holott valaha ennek a gyökértudásnak varázsvonzásában ülték körül az egyetlen asszonyt, és forgott körülötte és érte és emelkedett a tizenkettővel együtt a megállíthatatlan asztal minden földi bölcsesség fölébe, nem hallották, nem hallják, mert már nem is tizenketten vannak, mert nevüket veszítve ők is sokan és a kelyhekben megzavarodott bor zúg fülükben és a söprő alaktalan foltokban csordogál a fényét vesztett drágakő asztalon, a tudós magiszter lankadatlanul tartotta, tartja az esernyőt Rebi néni vadgalambos, viaszgyümölcsös kalapja felett, tartotta, tartja az eső elálltával is, és mondta, mondja - senki sem hallja mögöttük még számosán, számlálhatatlanul, emberboly, de őket a vándorfestő csak egy-egy odavetett ecsetvonással jelezte, mint aki életidejét szülővárosától távoltöltve már képtelen a megkülönböztetésre, én azonban> az apró tuspety- tyekben, sávokban tévedés nélkül ismertem fel a csizmadiaszíni vargákat, körülöttük a nyaklevestől tartó, behúzott nyakú inasokat, a timárokat a soha le nem mosható ázott marhabőr bűzről, a kovászszagú péket, a föld édes melegét párolgó fazekast, a szíjártót, a most is nevetgélő mézespogácsást, a teli- holdarcú pecsenyesütőt, meg a többi mesterembert, szemrebbenés nélkül mindahányan olyan tempósan mérték a lépést, mint akik az ég haragját, vagy sugárontó derűjét egyforma szenvtelenséggel fogadják, akár a hintót vontató ló álmos döcögését, vagy árokba fordító megbokrosodását, a történéssel eggyé válva nem is történik velük semmi, egykedvűen, akárha saját temetésükre ballagnának, és meg tudtam különböztetni a szagtalan Adél nénit, talpig feketéje alig kopottabb, mint annak idején a végehosszanincs vasárnapi 569
