Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
a csók heve, ég és föld határát elhamvasztó, a belőle felcsóvázó ó'shang, a világteremtő - mérhetetlen a magassága, mérhetetéen az áradása - a megszületett, a mindenséget áthasító I----feltartózhatatlan hangfolyam, hömp ölygő, a térvilág valamennyi porszemében felébresztette a szunnyadó alaphangot: I - i — i zümmögött, zengett, ujjongott az univerzum, a megnyílt hangréseken sorjában röppentek ki az éneklő madarak, az á, az é, az ó, az ű és megülték az utánuk sóvárgó mássalhangzók tartóoszlopait nem tudnám megmondani (ám annyit mégis el lehet és kell, ha nem is úgy, hogy a folyamatos zuhanás hangzavarától elvásott fülünk a maga valójában felfogja----igen, ott a d íványsarokban, ahol kuporogtam, nemcsak dobhártyámon, hanem a lények mindenségével egyet alkotó valómon olyan harmatlágyan rezgeti át ez az í, ez az á, é, ó, ú, ü, ű, U, ez a lényeket végiggyöngyöző hangeső, olyan halkan, hogy gyengédségével elnémított csatazajt és diadaléneket, zokogást, jajszót, mámorzáport, távol és közel falvak, városok zakatolását, fohászok sóhaját, a zenekarok kényszerzabláival (de milyen verítékes erőfeszítéssel!) összetartott álharmóniáját, a gonosz lelket kacaját, a jámbor köntösökbe burkolózó dajkák altatódalát, s a türelmetlenül ringatott bölcsők csikorgását, megsemmisítette a próféták mennydörgő átkait, meg a kintornások nyekergését, meg a szemfényvesztők a királyválasztási hozsannákkal összevegyülő csattogásait, valamint a misszionáriusok örök üdvösséggel fenyegető dörgedelmeit igen, a díványsarokban kuporogva, ott történt bennem és velem (ki által?) a létező világgal egyet alkotó valómban az az egyszeri, amit az ember egyedül megtörténésnek mondhat, szemben az időmozsár törmelékeinek történetnek, mi több, fennhéjázóan történelemnek magasztalt eseményeivel, ott, az a még azt sem állíthatom, hogy az a megnevezéssel foghatatlan, mondjuk csodálatos állapot, nem, inkább a maga evidens egyszerűségében az az egyedülvaló, és mivel a nyelven (a mi nyelvünkön) túl, tehetetlenségemben hadd kíséreljem meg magam és testvéreim számára a mi sohasem egyértelmű, sohasem áttetsző, kalimpáló és kapkodó beszédünkkel eldadogni // kapkodó? - e pillanatban értem miért, éppen mivel szavaink, még hangjaink is valami után kapkodnak, valamit megragadni, megfoghatóvá tenni, a megragadással széttörni, tárggyá gyilkolni, a magunkévá azt, ami mindannyiszor kisiklik előlünk, ami nem birtokolható, mert nem valami - ami mi magunk - elérhetetlenül — AZ //- de vigyáznom kell, meg ne tévesszem a mindenáron igazságkeresőket, senki se higyje, hogy az, amiről jóllehet meg nem engedett, tehát profán módon szólani merészelek, nos, hogy az valósnak vélt nappalaink, akár éjszakáink, vagy éppen valaminek és valamilyennek érzékelt dolgaink ellentéte, dehogy is ellentét, és a kétágú paradoxon-villához, amelyen élet-halálunk, haláléletünk szüntelenül vibrál, cikázik és amelynek kínzó titkát a háromágú szigony sem képes a mélyből kihalászni, semmi köze, semmi, ami e világgo- molyaghoz köt — k ö t!, no, most rátaláltam, nyakon csíptem, bizonyára nem a végső, de legalább a megközelítő szóra: ahol nincs valami, ott nincs ellentét, még kiegyenlítő se, ott a csend nem a zaj visszája, ott a hang nem zsúfolt és elhallgatott szenvedéseink homokzsákja - de ismét milyen kelepce: a megközelítő szó is csak mint az evilág ellentéte mondható ki - kötelék 564
