Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5-6. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

nélkül valami nélkül, a mindeneket jóváhagyó üres teltség, apadhatatlan forrás, változás változatlan gyökere, behúnyt szem mindentlátása, de villám hasít, el kell hallgatnom - áváyKri artrjvai - különös, ez a villám nem perzsel, átható fényérintés, fuvallata átszitál, mássá tesz, mássá? nem, ráismerek, rá mismerek, ráismerek? nem, még ez sem, a ráismerés híd ahhoz, aki távol, aki más, aki nincs, aki nincs az megismerhetetlen, nincs az, aki más, aki másik, és most, ebben az időfeletti pillanatban válik bennem valósággá, amit tudva-nemtudva a régi, örökké új Mestertói tanultam: In Wirklichkeit sieht nur Gott sich selber - Gott sehen bedeutet durch Ihn sehen - valósággá, a tudás valóságává, amit mindezideig istenkísértésnek véltem, de ami az értés valóságában végsó' alázat------igen, így lenni az, aki nem más, lenni a múl­h atatlan, aki oly gyengéd, oly szelíd, hogy ideveró'dó' hangja nem is lehet — ó, mindentudás hatalmas ereje, akit semmi sem köt, akihez minden kötó'dik, aki által ez a mennydörgő' hallgatás, ez a hangon túli felhasad----és már v issza is zuhantam / vissza? de még sem teljesen, mert ha már átzuhogott rajtunk a szüntelenül teremtő hangáram, az, ami nem a kezdetekben volt, és nem a távol jövőbe szól, aminek meghallása azonos ottlétünkkel, ott, a kezdet örökké zengő jelen­valójában, nem tudjuk többé nem hallani, nem bír többé elnémulni, nemcsak fülünkben, mégcsak nem is minden tagunkban, hiszen fülünk és minden tagunk és a tagjainkkal egybetartozó lények sokasága s bennük a mi egyetlen valónk, a zenekar senki mással össze nem téveszthető szólistája hallja, és a mindenséggel együtt zengi a bizonyosságot, hogy valamennyi hang és vala­mennyi szólam és valamennyi hanghullám és szín és forma annak az egyetlen forrásnélküli leheletnek visszhangja, tükre, morzsája, annak az elénekel- hetetlen flmak, az elsőnek és végsőnek foszlánya, amelybe az univerzumot benépesítő, egymásba fonódó, szerelemmel egymást gyilkoló tört hangok mind visszakívánkoznak — oda, az örök hajnal forrásnélküli füzébe nem tudnám megmondani, és soha senki, mi törik el és mi tör fel a történésben, legkevésbé az, akiben és akivel történik, ki jelenik meg, és ki az az ismeretlen, aki eltűnésében meg nem semmisülhet, jelenvalóságában soha, akiben nem különbözik a mindég és soha--------ki az a Soha? m iként is? — Ijogy amikor a huszárok, a tüzérek, és a teljes derékhad és az utóvéd és mind a tengerészek eldobva fegyvereiket, a lándzsát, a vértet, a kelevézt, a rostélyt, a kaszát, a serpenyőt és a horgony belegubancolódott a törvény szaggatott kígyóövébe és az elhamvadt vitézek porában az áléit virágok egy más létre nyíltak - miként is? hogy amidőn a tűzvész lohadásával a katedrális vízköpő szörnyei csorgatta kocsonyás lé elárasztotta a rozettát és belepte az eltáncolt bástya támfalát és a sáncárok patakja fényét vesztve egymásba batikolódó zöldes lila folyadékká sűrűsödött - víz, ecet, olaj, békíthetetlen ellenségek - előbb halvány szivárgó ér, majd egyre kövérebb, végül harsány színű, nem is festék-, inkább fonalnyalábok ott, a láthatár part­ján valami festőállványféle, kifeszített vászon, a vásznon bizonytalan körvona­565

Next

/
Oldalképek
Tartalom