Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
KEMÉNY KATALIN SZTÉLÉ NAGYANYÁMNAK a sötétség leányának ölében a világító tojásokkal A VÁRAKOZÓK (az örök ismerősök, a mindég rokonok) Nem tudnám megmondani, és kétségtelen, idő-formálta nyelvünkön senki, hogy a nyelv-formálta időben, vagy a minden idők feletti közegben, amit vergődő szavainkkal. Nagy Időnek nevezünk, abban, ami örök érvénnyel kivonta és kin vonj a magát a megnevezés tapintatlan (többnyire durva) érintése elől, ott, abban történt-e és egyáltalában megtörtént, vagy szüntelenül történik, vagy éppen csak úgy van, túl történésen, valahogyan távol idő-helytől, bármilyen idő-tér áztatta valamitől, innen szemlélve mintha nem is lenne - kimondás lehetetlen volna - kimondás olthatatlan parancsa — az olthatatlan szenvedés nem tudnám megmondani, táncolt-e tovább az égbolt, a tajték agyarai kitép- ték-e a parti sziklákat tehetetlen nyugalmukból, forrtak, nyüzsögtek-e a gyökerek a termőföld altató takarója alatt, netalán a csillagzatok olyan dübörgő orcheszterére, amelyet emberi fülünk már nem hallhat nem tudnám megmondani, hogy (akkor?) amidőn a gyökérkígyó tekergő kúszását odahagyva és ezzel vertikálisba szökkenve elérte az Ajándékok Várának ormát, a várúrnő tánclobogásának csúcsát----és már azért sem, m ivel a tört időnek alávetett bicegő nyelvmorzsalékunk (balgaságunk folyamatosnak hívja) a történés-változást csak egymást követően képes elhebegni, holott az, ami ott és akkor, az szétválaszthatatlanul egyszerre és egyben, mozdulat és mozdulatlanság azonosságában, holott a kígyó felszökkenése, kígyó voltának levetkőzése, mondjuk ki: a csók lángjába hamvadva, az idő-törést egybeforrasztó halála - létrelobbanása — örömsikoly! - vagy talán kopott képzeletünkkel megragadhatóbban: elérte önmaga csúcsát, s ezáltal, immár a láthatatlan magasságban önmaga fölé emelkedett 563
