Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Kolozsvári Papp László: A kert
uraim, bűnözésben e kettő együtt ér csak valamit. Ráadásul műkedvelő volt, szeszélyes és módszertelen. Minden jel arra vallott, hogy ötletszerűen követi el rémtetteit... De követ-é el itt valaki egyáltalán rémtettet? Hiszen még a bűncselekmények tényének megállapításával is adós maradt a nyomozás. Nem szépítem, uraim, hónapok kemény munkája után elmondhattuk: nem tudunk semmit! Mi volt az a semmi, amit nem tudtunk? Fiatal nőknek nyoma vész. Minthacsak kimentek volna az állomásra, jegyet váltottak volna a budapesti gyorsra, felszálltak volna, és ezt senki se veszi észre. Nem találkoznak rokonnal, ismerőssel, barátnővel. Sose térnek vissza, nem írnak, nem telegrafálnak! Mivel fiatal hölgyek, pláne járvány- szerűen, nem szoktak így eltünedezni családi körből, illetve volt rá eset, sorozatról azonban nem beszélhetünk, arra a következtetésre jutottunk, hogy valaki eltűnteti őket. Hogy ki?, mi módon?, hová? - Élnek-e vagy megölték őket? - Erőszakos nemi közösülés megelőzte-é a merényletet, már ha merénylet történt...? Nem szaporítom a szót, uraim, ez csak kis része volt azoknak a kérdéseknek, melyekre nem tudtuk a választ. Ha lótolvajjal van dolgunk, akkor arra a kényelmes álláspontra helyezkedhettünk volna, hogy majd csak elkövet valami hibát, s akkor kézre kerül. Igen ám, de esetünkben nem lovak, hanem emberek forogtak veszélyben, tán életveszélyben! És képzeljétek csak el, micsoda nyomás nehezedett ránk a hölgyek családja részéről! A titokzatos eltünedezők zöme úri családból származott, volt köztük végzős gimnazista és több ifiasszony; de veszett nyoma munkáslánynak a Dermata cipőgyárból, varrodai kézilánynak is. A legszebb köztük a piac mögötti gőzfürdőben dolgozott, fürdőlepedőket vasalt; tizenkilenc éves volt... A könnyű, fájdalmas sóhaj, ami e közlés nyomán elhagyta Maxim úr ajakát, csupán a Sípos úr figyelmét kerüli el, aki a város múltja fölött borongva hallgatja a ny. főügyész történetét. A rendőrség, ügyészség azonban arra való, hogy akkor is tudjon dolgokat, ha nem tud semmit. Az emberiség története olyan kimeríthetetlenül gazdag bűnügyekben, hogy újat már nemigen lehet kitalálni. Mi nyomozók, tehát biztosak voltunk benne, hogy a városban merénylő garázdálkodik, tisztességes polgár álcájában. Gyanúsítottunk tehát volt: a város minden férfija. És miért ne asszony is?! Önöknek sejtelmük sincs, uraim, hány némber lappang egy-egy ilyen ügy hátterében. Profán megjegyzés volna, ha megemlíteném itt Lady Macbethet, kedves Manó...?- Öööö - hökken meg a váratlan kérdéstől Manó úr, a latin nyelv és irodalom tanára - tulajdonképpen... és meglepő módon... nos, teljesen igaz, noha profán egy igazság! Jobb híján tehát feltevéseket fabrikáltunk. A harmadik eltűnt hölgy után már biztosra vettük, hogy gyilkossal van dolgunk, noha erre annyi bizonyítékunk sem volt, mint a Gordon pipájából kivert hamu. A nők fiatalok és szépek voltak, ebből pedig nyilvánvalóan következett, hogy nem a harisnya csatjukra áhítoztak, mint Faust a Margitéra; tárgyi bizonyítékot azonban sehol se leltünk, sem a családokban, sem utcán, sem nyilvános parkokban, sem sehol Erdély-szerte, hiszen természetesen leveleztünk az ügyben Brassótól Nagyváradig, Besztercétől Aradig minden rendőrhatósággal. A viktimoló542
