Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - Jánosy István: Nagy Elemér

lustörvényeket, nem is elveket követ, hanem a különböző, olykor egymásnak ellentmondó elemek harmonikus összehangolását. Különösen elbűvölő a részletek finom költőisége.”

Az az érzésem, hogy Nagy Elemérhez különösen közel állt Asplund: összehangolni a korszerűt és az örök költői szépet. És ezt a hatást a részletek kifinomult kidolgozásával érni el.

A finn építészet és Asplund kötetben készült bemutatása mellett még kötetet adott ki a dán építészetről és Le Corbusieről is. Könyveiből megítélve, láttuk, hogy Nagy Elemér mélyen megmerítkezett a finn építészet, de egyáltalán a finn szellemiség tiszta forrásában. Hozzásegítette őt ehhez finn felesége, Ulla Hauhia, aki, - mint általában a finn építészfeleségek - nemcsak mint hűséges feleség, hanem mint méltó szellemi társ állt mellette a legválságosabb időben is. Nagy Elemér az ő személyiségén keresztül tudta a lehető legmélyebben átélni a finn lelkiséget.

A finn és a magyar nép viszonyának van valami egyedi, különleges jellege, amely túlmutat a magyar és a többi nép viszonyán. És ami a legfurcsább - nem annyira a nyelvrokonság tényéből adódik, hiszen ez alig jelent többet mint a nyelvszerkezetet és néhány ős-szót. A török nyelvnek ugyanaz a nyelvszerkezete és még több rokonszavunk is van, mégse alakult ki ilyen különleges rokonszenv.

Talán sorsunkban rejlik ez a különleges viszony? Hiszen a finn nép is szinte ezer éven át idegen nép elnyomását szenvedte. De mindig úrrá lett a helyezetén saját erejéből, legendás szívósságával. Századunkban is sikerült kiküzdeni függetlenségét a Szovjetúniótól. És szorgalmuk révén gazdaságilag is rendbejöhettek.

Ugyanakkor mi átéltük az első világháború szörnyű emberveszteségét, utána ezeréves létünk legnagyobb tragédiáját, Trianon-t. Persze, mondhatjuk: ezt az Antantnak köszönhetjük. De azért magunknak is. Épp a legválságosabb pillanatban hadügyminiszterünk kijelentette: „Nem akarok katonát látni!” Vajon a finnek is ezt tették volna?

És a második világháborúban? Politikusaink bedőltek a németeknek, aztán már nem szabadulhattunk „baráti ölelésükből”. Mikor a finneket Sztálin megtámadta, ők ellenálltak. Életre, halálra! És némi területveszteség árán megvédték hazájukat és roppant áldozattal befogadták az elveszett területek kiűzött lakosságát, 300 000 főt. Testvérünk a finn nép, de úgy hogy ugyanakkor némileg példaképünk is.

A finn-orosz háború óta ez a példa lebegett a fiatal Elemér előtt: teljes tehetségünkkel szolgálni népünket, és ha kell, áldozatot is tudni hozni érte. Vállalni a halált is. És ilyen szellemben neveli ifjúságunkat. De jó példát máshonnan is kaphatott Elemér. Kós Károlytól. Láttuk, mikor Erdély a románoké lett, Kós Károly drámai döntés elé került: végleg átjön Budapestre vagy marad szülőföldjén. Bár minden szempontból előnyösebb volt a Pestre település, mégis úgy döntött: marad, noha a maga és családja megélhetése nincs biztosítva. És Erdélyben vállalta a nemzet napszámosa szerepét. Kós Károly példája lebegett Nagy Elemér szeme előtt. O is mindig ott tevékenykedett, ahol a legnagyobb szükség volt rá. Nemzetközi építészkongresszusokon méltó módon képviselte hazáját igen sok országban; ebbeli tapasztalatait az oktatásban és tanulmányokban szűrte le valósággal építés517