Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - Jánosy István: Nagy Elemér

„Később püspöke így jellemezte Sztehlo Gábort: ’Akkora szíve volt, hogy mindig előbb cselekedett, azután prédikált’”.

Jó lenne, ha ezt a Jézus mai hívei is megszívlelnék és a segítésben híven követnék Sztehlo Gábor példáját. És természetesen az ő Mestere, Jézus példáját. Akinek nem volt elég a hét hat napja, hogy gyógyítson. Gyógyított látástból vakulásig még szombatnapon is. Az orthodoxok botránkoztatására. Mert sok az aratnivaló, kevés az arató. Ha az egyházak ezt nem szívlelik meg a legkomolyabban, akkor végleg elvesztik a hitelüket és prédikálhatnak az üres templomoknak. Különben amikor Jézus elbocsátotta tanítványait, ezt mondta: „Betegeket gyógyítsatok, ördögöket űzzetek és hirdessétek isten országát!” Tehát sorrendben csak a harmadik helyen említi a prédikációt.

Nagy Elemér ekkoriban 15-16 éves volt. Szorgalmasan járt a budavári evangélikus templomba, az Ifjúsági Körben bizonyára sokat hallhatott a finn ébredésről. De a német megszállás után ide is „begyűrűzött” a zsidó deportálás híre. Erről így vall egyik feljegyzésében: „Ülünk a templom megszokott déli karzatán; jól lehet lebámészkodni az egész földszintre, istentisztelet kezdetén már tele van minden pad. Danhauser László prédikál, ó' konfirmált minket, fiúkat az előző esztendőben. Oltári szolgálatnál háttal a gyülekezetnek, s én közben nézem, hogy szállingóznak be az elkésők. Egyszer csak megáll a szemem - a szívem már nem -, hozzá vagyok edzve. Hátul, egyik karzatot tartó, karcsú vasbeton oszlop mellett két sárgacsillagos fiatal áll. Megismerem őket, ők rendezték tavaly a zeneestéket az Ifjúsági Luther-szövetségben. Ott ültek közöttünk, együtt hallgattuk az evangéliumot, a műsort, s tavaly már együtt jártuk a budai hegyeket. Most ott állnak, érzem, a késés, a hátulmaradás: szerénység, önkéntes elkülönülés. A kissé homályos templom-mélyről csak a két sárgacsillag világít. Danhauser felmegy a szószékre, leteszi a Bibliát a pultra, benne kis füzet, cédulák, majd a hirdetésekhez elrendezi és fölnéz. Már várom az invokáció ismert igéit, de mégsem, odaszegezi tekintetét a karzat alá, két kezét kissé megemelve, feltartott tenyérrel azt mondja: ’Testvéreim, gyertek előbbre, ti közénk tartoztok!’. Mint a villám vágott belém a gesztus, először talán azért, mert rendbontó, formabontó volt, még sohasem hallottam így beszélni a szószékről lelkészt, azután az igazsága markolt meg. Hát igen, ők hozzánk tartoznak.

Csak fokozatosan értettem meg, hogy itt rettenetes emberi, egisztenciális kataklizmában vagyunk. Hogy ez a danhauseri gesztus mit jelentett, azt abban az izgatott, feszült^ gyötrődő légkörben értettem meg, ami ekkortájt Bereczkyéknél fogadott. Édesanyám húga Bereczky Albert Pozsonyi úti református lelkész felesége volt. Öt lánya volt náluk: az idősebbek jóval, a legfiatalabbak alig idősebbek nálam; szívesen mentem néha hozzájuk. Szép, bájos lányok voltak, finomak és műveltek, magyar irodalom, zene... de sok kedves, tréfás, jó közös témáink voltak; engem, a nyurga kamaszt korábbi nyaralás után a balatonszabadi ’leányvárban’ eltűrtek társaságukban. Az ő barátnői körükben is fel-feltűntek finom, művelt, s a gyülekezethez, a református diákmozgalomhoz tartozó, bizonytalan származású, emberi méltóságukban megsértett lányok.

Bereczky Albert végsőkig szolidáris volt a zsidó származású híveivel és mindent megtett mentésükre. Ebbéli küdelmeiben felőrölte magát. A lakásban félelmes volt az örökös, izgatott jövés-menés, heves tárgyalás. Régi nyugodt

514