Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - Pomogáts Béla: A polgár: eszme, ember, társadalom

Autonómia és hivatástudat

A polgári értelmiségi léthez - ezt minden értelmiségszociológiai elmélet leszögezi - nélkülözhetetlen a szellemi függetlenség, a lelki és erkölcsi autonómia. „Az el nem kötelezett értelmiségiek - mondja a magyar származású kiváló szociológus: Karl Mannheim Az értelmiség” szociológiai problémája című tanulmányában - a cselekvés két módját alkalmazzák mint kiutat középutas helyzetükből: egyrészt csatlakoznak - nagyrészt önként - az egymással szemben álló osztályok egyikéhez vagy másikához, másrészt saját társadalmi gyökereiket kutatják, és keresik annak módját, hogyan tölthetik be küldetésüket mint az összesség szellemi érdekeinek kijelölt védelmezői.” A jelen magyar értelmisége hasonlóképpen helyezkedett el: egyrészt a különböző politikai mozgalmakhoz csatlakozott, így ezek irányításában tölt be szerepet, s történelmünk során nem először, sajnos, belebonyolódott az egymást kölcsönösen „fantomizálók” csatározásába; másrészt féltékenyen őrzi függgetlenségét, és megpróbálja védelmezni „az összesség szellemi értékeit”.

Ezeknek a szellemi értékeknek a védelmezése mindig, a jelenben is, megköveteli a teljes értékállomány vállalását, függetlenül attól, hogy valamely szellemi hagyomány a jelenben „konzervatív” vagy „liberális” értelmezést kap, és megköveteli éppen az értékek és hagyományok teljességének védelme kedvéért - a szellemi önvédelem hatékonysága érdekében - az önkéntes közvetítő szerepet. Karl Mannheim arról is beszél, hogy - miután „minden politikai érdek és tudás szükségképpen pártos és részleges” - a függgetlen értelmiségnek „az egymással szemben álló nézőpontok tág, dinamikus közvetítését” kell vállalnia és végeznie. Ez pedig nem éppen egyszerű és nem is kockázatmentes vállalkozás, hiszen éppen a független értelmiségit bizonyos gyanakvással figyelik a politikai küzdőtér mindkét oldalán, minthogy egyik oldalon sem kívánja minden tekintetben „elkötelezni magát”. így aztán idővel vádak is érik, és még az a tragikomikus helyzet is megesik, hogy ugyanazt az embert némelyek egyfelől „magyarkodónak”, mások, másfelől „nemzetietlennek” nevezik.

Holott éppen az ilyen - egyik párthoz sem álló, pártot legfeljebb Dante módjára „önmagából csináló” - független értelmiségi státusnak és magatartásnak igen jelentékenyek a magyar hagyományai. Hivatkozhatom Babits Mi- hályra, aki Örökkék ég a felhők mögött című költői vallomásában így beszélt: „hiszek az igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein”. Vagy hivatkozhatom Németh Lászlóra, aki éppen azért maradt oly sokszor magára, mert nem tudott azonosulni semmiféle politikai párttal és érdekkel, még olyan politikai mozgalommal sem, amely az ő igéit írta zászlajára. (Babits és Németh persze egymással is vitát folytatott, időnként egymással is élesen szembekerült, mindazonáltal összekötötte őket értelmiségi függetlenségük és felelősségtudatuk.) Igen, a magyar szellem legjobb hagyományai szerint az értelmiség nálunk mindig óvni akarta függetlenségét s ezzel együtt közvetítő, kiegyenlítő szerepét. A legjobb példa talán azé az Ilyés Gyuláé, aki teljes otthonossággal mozgott a Nyugat táborában, az avantgarde írók között, a népi mozgalomban, sőt a szellemi baloldalon.

A független és kiegyenlítő polgári értelmiségnek emellett még két igen fontos képessége és tulajdonsága van: nyitottsága minden irányban, egy442