Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - Pomogáts Béla: A polgár: eszme, ember, társadalom

sorompóba hívták az értelmiséget. Talán sohasem volt nagyobb felelőssége, sohasem kapott izgalmasabb feladatokat az elmúlt félévszázad során, mint most, a megnyíló új világban. Éppen ezért kell újra meg újra mérlegre tennie társadalmi, politikai és szellemi szerepét és lehetőségeit, és tisztáznia kell azt is, hogy a kívánatos szellemi szerepet milyen eszközök birokában töltheti be.

Először is tisztázni kell, egyáltalán kiket is tekintünk értelmiségieknek, annál inkább, mert ezen a téren meglehetősen nagy zavar és bizonytalanság tapasztalható. Nem kívánom most különféle értelmiség-elméletek akár csak vázlatos ismertetésével sem megterhelni ezt a gondolatmenetet, annyit azonban leszögeznék, hogy az értelmiségnek, mint kitüntetett társadalmi rétegnek, jellegadó tulajdonságai közé tartozik - mindenfajta elmélet szerint - egyrészt a kulturális (tudományos vagy művészeti) értékalkotás, másrészt a szellemi autonómia, a két tulajdonság híján értelmiségről - legalábbis az európai kultúrában kialakult társadalmi szerep elemi követelményeinek figyelembevételével - nem beszélhetünk.

Azért is kell ezt elmondani, mert korunkban az értelmiségi fogalmát mindinkább a „szakértő” fogalma váltotta fel. Azé a szakértőé, aki valamely szakmai, esetleg éppen résztudományos területen valóban megfelelően működik, de képtelen áttekinteni az információk általánosabb területét, s jórészt nélkülözi azt a szellemi függetlenséget, amely az igazán felelős döntések meghozatalának erkölcsi, és hogy így mondjam: lelki előfeltétele. Valamikor, nem is olyan régen a döntéshozatali mechanizmus kulcsembereként a funkcionárius tevékenykedett, aki többnyire nem volt sem szakember sem értelmiségi, hanem csupán annak a politikai bürokráciának, annak az „új osztálynak” a képviselője, amelyről emlékezetes könyvében Milovan Gyilasz beszélt. Az általuk kézben tartott döntéshozatali mechanizmusnak a minőségét a gazdaságpolitikának, s a következtében létrejött gazdasági szerkezetnek az a totális csődje jelzi, amely a közelmúltban bontakozott ki a szemünk előtt. Később a funkcionáriusok megosztották hatalmukat a szakemberekkel és menedzserekkel, s egy időben úgy tetszett, hogy ez a hatalom- és munkamegosztás nem is eredménytelen. Am ha arra gondolunk, hogy a bős-nagymarosi vízierőmű, az úgynevezett eocénprogram, a településpolitika és annyi más intézkedés, amely mellett a funkcionáriusok és a szakemberek együttműködése döntött, maga is milyen gazdasági és társadalmi csődhelyzetekhez vezetett, talán nem kell különösebben érvelni amellett, hogy ez a hatalommegosztás a legkevésbé sem vált be.

Az értelmiség társadalmi és politikai szerepének felértékelése éppen azt a célt szolgálná, hogy egy olyan társadalmi réteg érvényesíthesse elképzeléseit és megfontolásait a döntési mechanizmusokban, amely alkotó módon, valós szellemi értékek és gondolkodási függetlenség birtokában hallathatja javaslatait, akár bírálatát. Amely nincs kiszolgáltatva a kormányzati hatalomnak, és nem az attól függő .kliens” módjára mond véleményt a hatalom intézkedéseiről és elképzeléseiről. Hangúlyozom a függetlenség fontosságát. Ugyanis tapasztalataim szerint azok, akik a korábbi funkcionárius, majd a későbbi szakértői-menedzseri réteg képviselői után most az új politikai elit tagjai lettek, megintcsak túlságosan ki vannak szolgáltatva a pártfegyelem, a politikai alárendeltség követelményeinek, és többnyire nem a kívánatos értelmiségi autonómia birtokában észrevételezik vagy készítik elő a politikai döntéseket.

441