Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - Pomogáts Béla: A polgár: eszme, ember, társadalom
Polgári ethosz - értelmiségi ethosz A kép, amelyet festek, lehet, sötét: bár ne lenne igazam. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy a mai „polgárjelöltek” által bevezetendő ízlés, gondolkodás és modor, valamint a politikai elit köreiben tapasztalható kulturális közöny valamilyen ellensúlyt kíván, és ezt csak a független, a politikai erőknek nem elkötelezett polgári értelmiség adhatja: az az értelmiség, amely a magaskultúra értékeinek védelmére és képviseletére hivatott. A magyar értelmiség ebben a vonatkozásban ma ugyanazt a szerepet töltheti be, mint a 18. század végén, a 19. század elején a nemesi származású és jellegű értelmiség, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Kisfaludy Károly és Vörösmarty Mihály nemzedékei, amelyek az akkor is hiányzó „polgári rend” helyett láttak hozzá a polgárosodás megindításához. Csakhogy most úgy látszik, ez az értelmiség csak igen nehezen vehet majd részt a polgárosodás folyamatában, s még kevésbé tudja meghatározni ennek a folyamatnak a menetét. Az értelmiség elszegényedett, társadalmi és politikai presztízse erősen csökkent, befolyása és tekintélye alig maradt. Aki valódi polgárosodást kíván, annak mégis ezt az elszegényedő és magára hagyott értelmiséget kellene megerősítenie. Milyen ennek az értelmiségnek a helyzete, milyenek az esélyei? Németh László 1943 nyarán a következő gondolattal fejezte be oly sok vihart megért Második szárszói beszédét. „Én az osztálytalan társadalmat, ha az nemcsak névleg van meg, de az emberek műveltségében is, másnak, mint értelmiségi társadalomnak el nem tudom képzelni. Ez az osztály az, amely a többit lassan magába ölelheti... Nincs tehát semmi oka annak az értelmiségnek, amely ezt a nevet megérdemli, csüggedten szállnia a jövő zűrzavarába... sosem volt ilyen szép értelmiségi embernek lenni, mint ma. Csak az értelmiség hivatását ne felejtsék el. Értelmiségi foglalkozásukat föladhatják, azt azonban tudniuk kell, hogy értelmiségi emberek, s ma az értelmiség a Noé bárkája. Benne ring mindaz a hagyomány, küzdés, emlék, amit az izgalomba jött emberiség tán hajlandó volna föláldozni. S benne menti magát a Jövő nagy utópiája is: az osztályok valódi összeölelkezése - egy megtisztult értelmiségi kultúrában”. A szárszói beszédet, jól tudjuk, történelmi szorongások hatották át: a magyarság várható jövője következtében. Az értelmiség jövendő szerepét és sorsát latolgató szavakat is beárnyékolták a küszöbön álló események. Németh mégis bízott, mert bízni akart abban, hogy a magyar értelmiség ki tudja venni részét az ország átalakításából, és a kultúra képes lesz valamennyire megszelidíteni azt a társadalomalakító furort, amely a háború végeztével majd elérkezik. Tudjuk, nem így történt, sőt a magyar értelmiséget még sohasem - a Világos vagy a Trianon utáni korszakban sem - taszították méltatlanabb körülmények közé, mint a csakhamar bekövetkezett kommunista hatalomátvétel után. Ez az értelmiség igen lassan tért magához a súlyos megaláztatások és kegyetlen ütések után. Ráadásul, mihelyt felemelte fejét, mindig újra leütötték: 1956-ban, 1968-ban, majd a hetvenes évek közepén. Igazából csak a nyolcvanas években, már a „puha” diktatúra időszakában volt lehetőség arra, hogy az ország dolgaiban valamennyire hallassa szavát. A bekövetkezett ,rendszerváltás” és a meginduló nemzeti újjáépítés szellemi küzdelme ismét 440
