Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - Pomogáts Béla: A polgár: eszme, ember, társadalom
teszi... Minden csak alakul és készülődik... Minden alaktalan, mert nincs mit másolnia... Se minta! Se mérték!” A jelenkor „polgárjelöltjei”, pontosabban ennek a rétegnek a jelentékeny csoportjai ugyanis, tapasztalataim, de az idevágó híradások és tudós tanulmányok szerint is, egyáltalán nem a Buddenbrookok vagy a Forsyte-ok utódai, s hogy hazai példát mondjak, nem a Hatvanyak és még kevésbé Márai Sándor „kassai polgárainak” szellemi örökösei. És persze nem igen felelnek meg azoknak a követelményeknek sem, amelyeket Max Weber rögzített a „kapitalizmus szellemének” vizsgálatakor: nem felelnek meg a hivatástudatra és evilági felelősségre alapozott protestáns etika követelményeinek. Mert általában kiből lesz most polgár, sőt nagypolgár Magyarországon? Részben azokból a korábbi magánszektorban bizonyos gazdasági erőt megszerző vállalkozókból, akik az elmúlt évtized folyamán kellően meggazdagodtak, megfelelő gazdasági és politikai kapcsolatokat szereztek, és be tudtak szállni és helyt tudtak állni az állami javak privatizálásáért folyó versenyben. Vagy azokból az ügyeskedőkből, akik el tudták érni azt, hogy alkalmanként egészen alacsony áron jutottak hozzá állami ingatlanokhoz, termelőüzemekhez. A hazai privatizáció kalandos és nyugtalanító históriája mindenesetre arról tanúskodik, hogy ennek során nem érvényesültek a szigorú erkölcsi megfontolások és talán még a gazdasági ésszerűség követelményei sem. Közismert dolog, hogy a Kádár-féle ,konszolidáció” körülményei között létrejött új magyar gazdasági elit és középosztály erősen kétarcú képződmény volt: a „hivatalos” színtéren mint a kommunista ideológia elkötelezett támogatója lépett fel, „magánemberi” körülmények közepette viszont a lehető legkis- polgáribb ízlés- és gondolkodási normáknak engedelmeskedett. Mint kulturális fogyasztó lenézte azokat a magas-kultúrális értékeket, amelyeket a hivatalos művelődéspolitika, legalábbis a klasszikus irodalom és művészet vonatkozásában a nyilvánosság előtt támogatott, s velük szemben inkább a tömegkultúra kommersz termékeihez ragaszkodott. Ugyanazokat a kulturális választásokat és preferenciákat képviselte, mint a máskülönben hivatalosan bírált és elutasított nyugat-európai vagy amerikai üzleti burzsoázia. Várhatóan ennek a kétarcú „kvázi-középosztálynak” az egyedeiből alakul meg most a hazai polgári réteg tekintélyes része, amely éppen a tömegéből következőleg az ízlést és az igényeket diktálni fogja a kulturális piacon. Azok a magatartásminták, amelyeket a „polgáijelöltek” követnek, nem a nyugati művelt polgárságtól, hanem a kommersz televíziós műsorokból és a színes magazinokból valók. Ilyen színes magazinok különben a gazdasági „elit” számára ma már nálunk is megjelennek. Ezek a „polgárjelöltek” nem Thomas Mannt, Németh Lászlót és Konrád Györgyöt fognak olvasni, hanem a ponyvairodalom termékeit, kalandregényeket és pornográf könyveket, ha már olvasnak egyáltalán. És ha azelőtt a Mariahilferstrasse elektronikus bóvliüzleteit látogatták, most a gyorsan összeszedett pénzen majd a floridai rulettkaszinók és a bankoki szexklubbok világában fognak turisztikai ismereteket szerezni. Mindennek aligha van köze ahhoz, amit klasszikus polgári mentalitásnak és ethosznak nevezhetünk. 439