Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Mesterházy Károly: A honfoglaló magyarok tárgyi emlékei
A honfoglaló szablyák jellegzetességeit régóta ismerjük. Az elveszett benepusztai és szolyvai után a harmadikként meglelt, de elsődként közölt darab a sokszor idézett nemesócsai volt, hüvelydíszként közölt ^véglemezeivel. Pedig ugyanezen szablya hüvelyének voltak bronz lemez pántjai is. A markolatgomb, az ellenzó' és a hüvely díszítése nemesfémmel nem is ritka az előkelők sírjaiban. A második sokat emlegetett szablya a geszterédi volt, mert aranyszerelékei miatt a bécsi szablyával, az említett Attila kardjával rokonították. Azóta több hasonlóan díszes szablya került elő (Karos, Rakamaz, Tiszasüly, Zemplén). Ezért nem lehet a geszterédi sírt fejedelminek mondani, mint ahogy Fettich Nándor és László Gyula is tette. A szablyák és kardok közt van egy viszonylag ritka, keverék típus, a szablya markolaltú kard. Ennek pengéje kétélű, ellenzője és markolata viszont a szablyáéval egyezik. Az első példányra viszonylag korán rábukkantak (1900: Bodrogvécs). Számuk azóta sem sokkat gyarapodott. A legritkább vágófegyver a honfoglalók hagyatékából az egyélű kard. Az utóbbi évtizedben felbukkant darabot Kovács László mutatta be. A közelharc fegyverei voltak a lándzsák és a. fokosok, harci halták. Az írott források szerint a honfoglalók fegyverzetének fontos darabja volt a lándzsa. Ennek ellenére ma összesen sincs 20 db sírból származó belőlük. 1891-ben Pulszky Ferenc még csak egyetlen darabot ismert (nem nevezi meg, talán a lándzsának nézett nemesócsai nyílcsúcsokat gondolta). Az első, hitelesnek elfogadott darab Törteiről került elő. Ma úgy tudják, hogy az is női sír volt, így aligha tartozik a hiteles leletek közé. Posta Béla megnevezésüket kopjának írja. A következő évben, 1896-ban azonban Bezdéden valóban találtak egy lándzsacsúcsot, majd Nagyhalászról is megmentettek egyet. Ez utóbbi azonban őskori. Nagy Géza 1893-ban két lelőhelyükről tudott (Csorna-Csatár, Szeged- Öthalom, és nem tartotta lándzsának a nemesócsai nyílcsúcsokat). 1896-ban négy példányt említett meg, a törtelit, bezdédit, a valójában őskori csornait, és egyet Győr-szeszgyár környékéről. Közülük csak a bezdédi hiteles. Hampelnek is feltűnt a lándzsák ritkasága, s úgy vélte, ennek az az oka, hogy előállításuk a kardokénál is bonyolultabb (1900). Ezt ugyan nehéz volna bizonyítani, és ő sem próbálta meg, de az bizonyos, hogy az avarok kopjái különlegesen jól kovácsoltak. Ilyen jó minőségű a honfoglalás koriak között nem fordult elő. A frank lándzsákról Nagy Géza értekezett, s aztán csak az anyaggyűjtés hosszú időszaka következett. László Gyula a kétélű kardokkal együtt csak a történeti koncepció részeként említette őket. 1970-ben Kovács László gyűjtötte össze az irodalomból ismert és kiadatlan anyagot, formailag elemezte őket. Négy típust különböztetett meg: a frank eredetű szárnyas lándzsákat (Szob-Vendelin), honfoglalást megérő avar típust (Bezdéd), pikát és fűzfalevél alakút. A sírba kerülés alacsony fokát azzal magyarázta, hogy a lándzsákat a sír földjébe tűzték. Magam úgy gondolom, rosszul értelmeztük a forrásokat, hiszen Bölcs Leo magyarokra vonatkozó megjegyzése, miszerint lándzsával harcolnak, szó szerinti átvétel Maurikiostól, aki viszont a bürkökre vonatkoztatta adatait. Lényegesen több fokost és harci haltát ismerünk a sírokból. Az elsőként közöltét, amely Székesfehérvár-Demkóhegyen 1892-ben került elő, Nagy Géza még az „első konstatálható ősmagyar csákánynak” nevezte (1892). Valószínűleg az ő szóhasználata bukkan fel Jósa Andrásnál a kenézlői 21. sír „fokos44
