Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Mesterházy Károly: A honfoglaló magyarok tárgyi emlékei
csákányáéban. A legkorábbinak azonban a kisvárdai fokos látszik, amely 1852-ben került a Nemzeti Múzeumba, s csak 1914-ben közölték. Először rajzban, fényképe pedig csak 1986-ban jelent meg (Dienes). A baltafélékre a rendkívül nagy formagazdagság a jellemző. Szinte minden darab egyedinek tartható. Csak nagy általánosságban csoportosíthatók típusokra. Hampel 1907-es összefoglalása idején már néhány jellemző formát megkülönböztetett, s ez az elnevezésekben is tükröződött. A szentes-nagy- hegyit fejszének nevezte, a bihari, demecseri, és bodrogvécsi darabokat kétkarú fokosnak. A változatos formák a viszonylag nagy számú előfordulás ellenére sem kedveztek a besorolásnak, amelyre végül 1980-ban került sor. Kovács László 10-es típusbeosztása azonban bonyolultra sikerült. A főbb formák egy- vagy kétélűek. A másik megkülönböztető jegy a penge ill. az él szélessége és a foki rész alakja. A legjellegzetesebb forma a kétélű fokos, egyik oldalán legalább dupla széles pengével (Bihar, Nagyhalász, Demecser, Szen- tes-Szentlászló, Bodrogvécs). A másik jellegzetes típus az egyélű, szakállas fejsze (németül Bartaxt), amely foka szerint tovább csoportosítható. A harmadik nagy forma az egyélű balta. E három típus variációi szinte követhetetlenek. Meg kell még emlékeznünk a honfoglaló magyarok pajzsáról és egyéb védőfegyveréről. A pajzsról ugyan nincs semmi régészeti adatunk, de Árpád pajzsra emeléséről szólván a bizánci császár, történetíróink számoltak meglétével. A 19. század kutatói el sem tudták képzelni a honfoglaló magyarokat védőfegyverzet nélkül. Először Nyáry Jenő említette, hogy famaradványokat talált, s ezeket pajzsnak gondolta. Valójában tegezveretek- vasalások voltak. Ez a gondolat aztán tovább élt. Lehoczky a szolyvai sírban kereste, de nem találta pajzs, páncél (és buzogány) nyomát (1877). Hasonlóképpen nyilatkozott 1914-ben Jósa András is. Nagy Géza kétlette a pajzsnak vélt leletek meghatározását. Feltűnt ugyan neki, hogy egy kaukázusi Szent Mihály ábrázoláson a pajzs közepén a honfoglalók rozettás veretéhez hasonló dísz van, de azt is tudta, hogy a magyar veretek bőrön voltak. Ennek ellenére a Szentes-Kúnszentmártoni úti rozettás lószerszámos sír egyik dupla hosszúságú akiás rozettáját Csallány Gábor pajzs díszének gondolta (1905). A horgosi Jeleiben” azonban volt egy germán pajzsdudor, és annak hitelességét senki sem kétlette abban az időben. Ez tovább éltette a pajzs előkerülésében bizakodó nézeteket. Sőt egészen furcsa elképzelések születtek a horgosi pajzsdudor honfoglalás kori sírban való előfordulásáról. Hampel pl. elhódított trófeának tartotta (1907). A pajzs utolsó említése honfoglaló környezetben Dienes Istvánnál található, a bashalmi temető közlésében. Egy másik feltevés a vértezet meglétét próbálta igazolni. Ennek alapja Bölcs Leó híradása volt a türkök páncéljáról. A forráskritika azóta erről is bebizonyította, hogy az ázsiai türkökre ill. avarokra vonatkozhat. A múlt század végén azonban kétely sem fért a forrás hiteléhez. De hiába kereste Lehoczky Tivadar Szolyván, hiába tűnt fel hiánya 1878-ban Pulszky Ferencnek. Jósa András a kenézlői 18. sír íjcsont töredékeit vélte nemezvért tartozékainak. Nagy Géza pedig (Ethn. 1894) arra gondolt, hogy „a honfoglalás korában ruhára varrt vaspikkelyekből állt a vértezet”. A honfoglaló magyarok hagyatékából nem ismerünk sisakot sem, bár 10. századi sisakunk van (Pécs). Ez azonban vagy nyugati vagy varég zsoldos 45
