Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Mesterházy Károly: A honfoglaló magyarok tárgyi emlékei
éle és szablyának nevezik (1892). Az 1900-as években még kettős szóhasználatot találunk. Hampel a bodrogvécsi leltről még úgy nyilatkozik, hogy az gyengén görbülő vaskard (1900), és ugyanekkor Dókus Gyula is kardnak nevezi a kisdobrai szablyát. Végülis már Hampel is meg-megkülönbözteti egymástól a két fegyvert. Első típusnak nevezte azt a fajtát, amelyet a magyarság keletről hozott magával, másodiknak a valódi kardokat. Sajnos nem a honoglalás kori kardok nyomán, hanem a tévesen keletkezett gávai gyűrűsmarkolatú szarmata és a horgosi germán kard alapján. Ez utóbbiakat az antik kor fejleményeiként említi, ami eléggé zavaros állásfoglalás. Nagy Géza például sem a gávai kard formáját, sem a gávai sír temetkezési szokását sem tartotta honfoglalás korinak (1906). Valójában egy fagerendás sírházú őskori kurgánról van szó, melyben a nevezett kard egy szarmata utántemet- kezésből került elő. A két fegyverfajta elhatárolása még 1907-ben sem tökéletes. Hampel szóhasználatában legfeljebb gyakoribb szó a szablya. Pedig ebben az időben már több valódi kétélű kard is ismeretes volt. Nagy Géza karóikig kardként közölte az 1903-ban előkerült székesfehérvár-demkóhegyi, a vác-csörögi és a budapesti kardot, hozzájuk sorolva a prágai Szent István kardot is. Maga Hampel is frank kardnak mondta a székesfehérvári példányt. Meg is rótta ezért később Fettich, mondván hogy nem frank, hanem normann az. Nagy Géza azonban 1900-tól konzekvensen a szablya szót használta a honfoglalók keleti eredetű fegyverére (Magyar viseletek története), és csak az egyenes egy- vagy kétélű fegyvert nevezte kardnak. Az első kardokat hadizsákmánynak tekintette a honfoglalóknál (pl a Kecskemét-Magyari tanyait, szenteseit, stb). Számára gyanús a horgosi kard is. Germánnak gondolná, ha nem hinne az előkerülés körülményeiben. Ezért inkább a baltikumi 10. századi szokásokkal magyarázta a kard összehajítását. S bár ebben az esetben nem volt igaza, a kard meghajítás szokása az 1970-es években az Ogyallához tartozó Bagotán sírleletből igazolódott (Reiholcová 1976). A fegyvertörténeti vizsgálatokat ezután Fettich Nándor folytatta. O említi, hogy már Zichy István is a honfoglalás előtti időre tette a kétélű kardok feltűnését a magyaroknál. Ő maga pedig erőteljesen hangsúlyozta a normann hatást, amelynek azonban csak egyik tényezőjeként válnak nála keleti eredetűvé a kétélű kardok. Ezáltal minden esetre 50-60 évvel korábbra kelezte őket. Ettől az időtől kezdve mind a szablyák, mind a kardok csak történeti hipotézisek bizonyító anyagaként szerepelnek. László Gyula is csak eredetüket illetően van más véleményen, a nyugati lovagok által elterjesztett fegyvernek tartva őket. A norvég Jan Petersen által felállított (1919) típusbeosztást alig vették figyelembe. A szablyák feldolgozását később Szabó János Győző tervezte, korai halála azonban ebben megakadályozta. Bakay Kornél, Ruttkay Sándor és Kovács László vették a fáradságot újabb tipológiai és fegyvertörténeti vizsgálatokra. Mindhárman merítettek Tóth Zoltán Attila kardja c. művéből. A kardok tipológiai vizsgálata azt mutatta, hogy Magyarországon az S típus, melynek példányai díszesek, gyakori forma (Budapest-Erzsébet híd, Vác-Csörögi szőlők, Szob-Kiserőd). Keresztvasuk és markolatgombjuk réz- és ezüstberakással díszített. A10. század közepén jelennek meg. Akardok hüvelyét néha bronzból öntött, díszes koptató védi, amely hírmondója is lehet egykori kardoknak (Beszterec, Gyulafehérvár, Dombrád, stb). 43
