Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Mesterházy Károly: A honfoglaló magyarok tárgyi emlékei

bestyén K. a néprajzi adatok segítségével sikeres rekonstrukciót készíthetett. 1930-ban megállapíthatta, hogy a kérdéses lemezek csakis íjnak lehetnek a maradványai, s előbb az avar, majd 1932-ben a honfoglaló magyar íjat is bemutathatta. Az általa említett kutatástörténeti adatokat nem akartuk itt megismételni, de mint kuriózumot mégis megemlítjük Bibó Bige György elképzelését, mely szerint a kérdéses csontlemezek takács szerszámok lennének. Ezzel le is zárult a megismerés első állomása. A második akkor következett be, szinte napjainkban, amikor az egyenrekonstrukció után a finom különbségtétel ideje is elkövetkezett. Mind Oroszországban (Szemjonov), mind nálunk sikerült egyedi íjtípust is megfigyelni (Hódmezővásárhelyen Révész László).

Bár a legkésőbbi felfedezések közé tartozik, mégis itt kell szólnunk az íjtartó tegezről. Két fajtája is van. Ha nyugalomban van az íj, tehát az ideget kiakasztják, akkor visszaugrik C alakú felajzatlan állapotába. Ebben a formájában egy kifli alakú bőrzsákba tették, amelynek egyik oldala nyitott volt, s ezen az oldalon a tartó végét párosán, egymással szembenézően csontlemezzel látták el, amely zárószerkezetként funkcionált. Az első ilyen csontlemezek csonkán kerültek elő Jászdózsán, majd hozzájuk hasonló ép darabok Kenézlőn. Fettich Nándor, aki szintén Kenézlőn ásott, és párban találta őket, szerepüket is felismerte. Mégis bizonytalan volt szerepüket illetően, mert a soltszentimre nyereg díszitő csontlapokat is hozzájuk vonta (1927). Ennek a tartónak a rekonstrukcióját László Gyula végezte el. Az első feltevéstől, Nagy Géza 1893-as ötletétől a bizonyításig tehát 62 év telt el.

A közelharcba bocsátkozott harcos íj át a készenléti íjtegezbe helyezte. E megnevezést először U. Kőhalmi Katalin használta, bár nem számolt e tegez honfoglalás kori meglétével. Nagy Géza 1893-ban már említi az íjtartó tegezt is, mint a lovas bal oldali viseleti tartozékát. Meglepő módon a Székesfehérvári Szemle 1930. évi 3-4. füzetének címlapján, melyben Marosi Arnold a rádiótelepi kardot és a nagylóki honfoglalás kori leleteket ismertette, teljesen helyesen ábrázolták, de a jobb oldalon (miközben a nyíltartó tegezt a vitéz bal hátára rajzolta a művész). A véretekkel diszített honfoglalás kori készenléti íjtegezt a karosi 1986-87 évis ásatáson dokumentálta Révész László. Csupán formájának meghatározásához használta fel a 16-17. századi török tegezeket, s egy éppen maradt 8-9. századi kaukázusi bőrtegezt Moscsevaja Balkáról.

A legelső honfoglalás kori temetkezés előkerülésétől kezdve emlegetik a sírleírások a kardot. A benepusztait a találók eltörték, rajz sem maradt róla. így Kovács László 1980-ban csak valószínűsíteni tudta, hogy nem kardról, hanem keleti eredetű fegyverről, a szablyáról lehet szó. Valójában az első jól megfigyelt szablyát is kardként írták le, pedig pontosan számoltak be arról, hogy pengéje keskeny, egyélű és görbült, ellenzője rövid és mindkét végén gomb van, markolta ferde (Szolyva, majd Nemesócsa, ahol rajzon is közölték a tárgyat). A kétféle kard meglétére Nagy Géza mutatott rá. Előbb azt is bizonyította, hogy a honfoglalók kardja görbe volt (1890), majd a Nesztor krónika, a Poveszty Vremjonnih Let (PVL) adatira hivatkozva kimutatta, hogy a kétféle kard már Dél-Oroszországban is megvolt. Amikor a kazárok a szlávokat adóztatták, kardokat kértek tőlük, és a szlávok kardokat is adtak nekik. De a kazárok elégedetlenek voltak, mondván, nekik nem kétélű „mes- csekre” van szükségük, hanem olyanokra, melyeknél csak egyik oldalán van

42