Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Halász Péter: Irodalmi szociográfiával a csángók megmaradásáért
A Kárpát-medencén belüli magyarság szórványai csak a XX. század békediktátumai következtében jutottak arra a sorsra, amely a moldvai magyarságnak egész történelme során, de különösen az utóbbi bó' száz esztendőben osztályrészül jutott. S valóban, ha a nemzeti kisebbséggé vált magyar nemzetrészek szórványainak helyzetét, de különösen a lehetséges jövőjét kívánja valaki érzékeltetni, aligha találhat jobb példát a csángókénál, aki már sok ideje szenvedik a szórványsorsra ítélt néptöredékek, elhagyatott, magukba zárkózott, kiszolgáltatott életét. A peremvidékek magyarságának sajátos a sorsa, az identitása, és sajátosak a megmaradásukért vívott harc taktikai szempontjai is. Az utóállamok magyar nemzeti kisebbségének vezetői, politikusai gyakaran éppen azért kerülnek szembe egymással, mert nem ismerik fel, vagy nem érzékelik eléggé a szórványban és a tömbben élő nemzetiség életérzésében, gondolkodásában, a túlélési stratégiák során alkalmazott értékrendjében megmutatkozó, eltérő helyzetükből - veszélyeztetettségükből - fakadó különbségeket. Márpedig ezek minél alaposabb, árnyaltabb ismerete - megmaradásuk, megmaradásunk egyik föltétele. Beke György szórványmagyarokkal foglalkozó írásai azt sugallják, hogy e különbségek alapján nem minden tekintetben és nem föltétlenül az ő helyzetük a hátrányosabb. A kisebbség kisebbségének állapota erőt is jelenthet, fokozott naprakészséget, a tömbben élő nemzetiség sokszor hamis, önáltató biztonságérzetével szemben. A szórványban kétségtelenül nagyobb a lemorzsolódás, de a megmaradottaknál erősebb az identitás, határozottabban jelentkezik az egymásrautaltság felismerése. „A szórványéletben - hja - mindig és mindenben választani kell. A választás pedig latolgatása annak, hogy mit ér az, amit megőrizhet, vagy elhagyhat? A nyelv, ami addig csak a közlés eszköze volt számára, lelki vagyona lesz, vagy nem lesz, a hagyomány kapocs lesz, vagy nem lesz a szüleihez, a nagyszüleihez, a tudata mélyén magával hozott világhoz. Sok minden súghatja neki, egyebek között saját kényelmessége: dobd el az értéktelen lelki koloncokat, hagyd a népek országútján, könnyebben haladhatsz nélkülük. Ilyenkor éli át mindenki a maga magyarságát: akkor is, ha tudatos sorsként fogadja el, de akkor is, ha többé tudni sem akar róla.” Aki tehát a szórványban tart ki anyanyelve, nemzetisége mellett - vallja Beke -, az tudatosabban magyar (ír, vagy lengyel). A peremvidékek magyarságának ebben a szórványsorsban gyökerező színárnyalata tettenérhető a könyv valamennyi írásában. Felbukkan a szülőföldjükről elüldözött horvátországi magyarokról szóló beszámolóban (Felégett eszéki hidak), de - legalábbis Beke nyomozó, nemegyszer boncoló vizsgálódásai nyomán - előtűnik a szlovéniai és az ausztriai magyarok körében is. Pedig ezeknek a kisded magyar szórványoknak a sorsa - egyik lélekszáma sem több, mint egy átlagos bácskai falué - a megmaradás hősi helytállásának példája is lehetne, s nyilvánvalóan az is. De Beke óvakodik a felmagasztalástól, egészében látja és láttatja a nemzettöredékek helyzetét. Hiszen a peremvidékek magyarsága nemcsak azokból áll, akik vállalták a kétszeresen, többszörösen nehezebb sorsot, hanem azokból is, akik nem vállalták, vagy éppenséggel most, a szemünk láttára adják fel. Akik már csak énekelni, táncolni, vagy már csak enni tudnak „magyarul”. És azokból is, akiknél a nemzettudat nemzetiségi tudattá, majd fokozatosan regionális 378
