Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 3. szám - Wiktor Woroszylski: Új pánmongolizmus?

az ősrégi krónikákból és az Igor-énekből a Kijevi Rusz történetét, ez a történet hiteles drámai anyaggá válik, shakespeare-i a maga módján; bár ma már nehezebb együttérezni a legyőzött Igorral, nincs okunk arra, hogy ne sírjunk együtt Jaroszlavnával a harctéren... A poloveceket objektívebben és valószínűleg bölcsebben, kevésbé sematikusan mutatja be, mint sok korábbi munka. Szulejmanov elemzése és kommentárjai eredményeképp a polovecek, a „mocskos pogányok”, a népmesék gonosz szereplői, a szlávság történetének, e drámának egyenrangú hősei lesznek ők is, a szláv hercegekkel szövevényes rokoni kapcsolatban élő sztyeppéi baturok vére folyik az utódok ereiben; mikor az ősi jognak megfelelően szláv sógoruk, vejük oldalán pusztítják a viszály- kodókat, a háború testvérharccá fajul; mindez rányomja bélyegét bizonyos nyelvi rétegekre. Szulejmanov megjegyzi: „egyik nyelvben sem maradtak fenn olyan torzítatlan formában a türkizmusok, mint az oroszban”. Ezzel a megjegyzéssel visszatérünk a nyelvvel kapcsolatos kérdésekhez, amelyek nem fontosak a költők számára, különösen a polovecek eme orosz nyelven alkotó unokájának. E terület tabuit a szerző a kisebbségi komplexusnak tulajdonítja, amely a mongol iga kora után alakulhatott ki, ugyanakkor nevetségesnek tartja a kultúra megtisztítására, a „barbár rétegek” eltávolítására tett kísérleteket, ahhoz hasonlítja, mintha valaki ki akarná vakarni a bronzból a rezet: „...minden nemzet története lényegében nemzetközi - hangsúlyozza nyomatékosan. - Az álhazafias szemlélet egyszerűen a tájékozatlanság jele. Ha megszakítjuk a természetes kulturális kapcsolatokat, megfosztjuk az életadó kozmosztól, elmaradottságra, elsorvadásra ítéljük a nemzetet.”

Az új pánmongolizmus problematikáját az orosz irodalomban mind ez idáig legteljesebben Csingiz Ajtmatov jelenítette meg prózájában. Regényei és elbeszélései nagy részét más nyelvekre is lefordították: Dzsamila szerelme (Bp. 1960, Európa), Életveszélyben (Bp. 1963, Európa), A versenyló halála (Bp. 1968, Európa), Fehér hajó (Bp. 1971, Európa), Korai darvak (Bp. 1977, Kozmosz), Az első tanító (Bukarest, 1981, Kriterion). Korai műveinek ázsiai jellege olyan egyszerű jelzésekből érezhető, mint az ember és a természet testvérisége - ezt lépten-nyomon hangsúlyozza, de nem éri be a primitív an- tropomorfizálással, hanem egy teljesebb pszichológiai és képi világot hoz létre. Az Anyafóld tartalmilag és formailag is az emberi egzisztencia fennkölt tragédiája, fontos lépés a verista drámaszerkezettől a költői konstrukció felé. E műben a fold játssza a görög kórus szerepét. A főszereplő falusi öregasszony, Tolgonaj, aki a holtak emlékezetének szentelt napon kimegy a mezőre, és ott, a földnek mondja el élete történetét, hiszen ő ítélkezik az emberek felett, ő ad tanácsot; hosszú párbeszédükben feltárulnak Tolgonaj emlékei, általa jut el az önismerethez és a katarzis élményéhez. A fiatal Tolgonaj szerelmével, Szu- vankullal töltött első éjszakáján (a mezőn, a csillagok alatt) szólította meg először az anyaföldet: „- Föld, te tartasz mindnyájunkat emlőiden; ha nem adsz nekünk boldogságot, akkor miért vagy föld, és mi miért születünk a világra? Mi a te gyermekeid vagyunk, föld, adj nekünk boldogságot, tölts el örömmel bennünket!” (Csingiz Ajtmatov: Anyafóld, ford. Arvay János (in:) Életveszélyben, Bp. 1963, Európa). Valóban a föld, a termőföld adja a boldogságot is, hiszen mágikus ereje van... Miután megismerte az élet legszömyűbb katasztrófáit, elvesztette a háborúban férjét és fiait, megint a legfelsőbb lény, az anyaföld előtt áll Tolgonaj, mert nála igazabbat nem ismer. Hiszen a föld

354