Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Wiktor Woroszylski: Új pánmongolizmus?
Megkerülte a sírt és beleütötte a lapátját. Most egyszerre körülfogták az asszonyok, Az a piros arcú így szólt (Megjegyeztem):- Hogy lehet... Hiszen Tizennyolcán estek el és nyugszanak itten. I Egy kicsit már értett oroszul Az én nagyapám, Vigyázva kihúzta a lapátot. Tenyerével elsimította a szürke agyagba ütött sebet, És kezét cipője szárába törölte. Egy napot ültünk a patak mellett, A gyerekek alkonyaiig fogócskáztak. Nagyapám egy arab imát énekelt sírva, Én meg fűszállal kergettem a hangyákat. (Galambos Csaba fordítása) A vers cselekménye, látszólagos egyszerűsége ellenére, a lehetséges magatartások - hogy azt ne mondjam, világnézetek - bonyolult dialektikáját foglalja magában. Eló'ször is egy „romlott” gyermekkel van dolgunk, aki szellemileg annyiban tekinthető' naivnak, hogy eltorzították a felnó'tt világ bizonyos szó szerint elhitt, nem időtálló közleményei. Ezt a gyereket az ellenség sztereotípiájával idomították, akit minden elképzelhető' kegyetlenséggel felruháztak - a „vadászmezők” kifejezés elfedte előde közeli rokonai halálhírének jelentó'ségét, só't, még a cenzúrázott leweleket áthúzó tintacsíkot is a levelezés nélkülözhetetlen tartozékának hitte. Kételkedik ebben a „világnézetben” (amely feltehetően nemcsak a gyermekre jellemző') az elbeszélő' nagybátyja és angyapja; a nagyapa támasza a mohamedán vallás, az élők és a holtak ó'si kapcsolata a szülőfölddel; zarándokúira indul, hogy megtalálja a sírt és exhumálja az elhunytat, a nagyapa vezeti be unokáját az eddig ismerteknél magasabb, nemesebb és tartósabb értékek világába. Az öregember alakját, fennköltsége ellenére, elutasítja, mert magatartását az elkülönülés, nem pedig az egyesülés ó'selve irányítja. Mikor az idegen nemzet asszonya elmondja, hogy a közös sírban tizennyolc katona nyugszik, az öregember megérti, hogy meg kell szakítania az ó'si hagyományt. E sír fölött, a nagyapa imádsága és a sírás hangjai mellett szerzi a gyermek az első' élményeket a hatalmas, fájdalomban és reménységben egyesült emberiség világáról... Térjünk még vissza az orosz földön elesett és eltemetett katonához. Hiszen ó' a „Jövőheli hun”, akire annak idején a régi pánmongolisták hivatkoztak (mint például Brjuszov, a hasonló című vers szerzője); a „hangyák, hangyák, hangyák” egyike, az észak és kelet felé húzódó ázsiai törzsek tagja; mégis, a nagy háború szürke katonája, amely háború barbársága nem feltétlen a „keleti szigetek” felől áradt; helyzetének ezen szempontjaitól függetlenül, melyek bonyolítják és többértelművé teszik, ez a katona nemi pusztító, hanem - különös a háború egy bizonyos szakaszában - az emberiség ökumenikus - Szolovjov szavával élni, egyetemes - kultúrájának védelmezőjeként lép fel; bár 352
