Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 3. szám - Pusztai János: Nagy álomkönyv

rangköpenyek és a harangnyelvek érintkezése folytán bekövetkeztek a kon- dulások.

58. álom 16., vasárnap:

Szülővárosomban, Szatmárnémetiben elszegődtem lakatosnak. Hatvanegyéves és huszonhét napos voltam. Nyugdíjas. A műhelycsarnok, ahol dolgoznom kellett, az Unió vagon- és gépgyár magas, kormos, betört-kitört ab- lakzatú öntödéjére hasonlított. Ennek megfelelően mindenütt, az egész „termelési felületen” homokhegyek emelkedtek. A homokhegyek; homok-Morgók, homok-Rozsályok, homok-Gutinok oldalaiban barlangbejáratok komorlottak. A barlangokban emberek; nők, férfiak, úgy hírlett: munkatársaim laktak, lakoztak, „vegetáltak”. (Itt veri az eget a / lédúsító Vegeta!”). A csarnok akármelyik pontján, akármelyik sarkában jártam, jöttem-mentem, akármit tettem, akármit szándékoztam tenni-venni, vizslaszemekkel lestek rám, lélegzetüket visszafojtva vizslattak. Elhibázott mozdulataimnak, lépteimnek, szakmai melléfogásaimnak, „dilettáns” teljesítményeimnek mindenkor egyöntetűen örvendeztek; sikongattak, tapsikoltak. Sikereimet viszont egyöntetűen elhallgatták. („Anyaországi csonka-magyar betegségben szenvedtek!”). Ilyen- tén összetartásuk, egyhúron-pendülésük módfelett idegesített, ugyanakkor („Minek tagadnám?”) le is nyűgözött. Jónéhányszor megkíséreltem kapcsolatba kerülni velük. E célból be-betelepedtem boltozatos, bányaszáj formájú kapualjaikba, mutogattam remek kivitelezésű munkadarabjaimat, amelyek számomra is meglepő módon, nem acélból, rézből, bronzból, alumíniumból, hanem porcelánból készültek. („Kaolinból, a porcelán alapanyagából!”). Mik, mi a csodák voltak ezek? Hallatlan, de dísztányérok, falra akasztható műtárgyak; mélyek és laposak, levesesek és pecsenyések, süteményesek és savanyúsághoz valók, gyümölcsösök. Minőségükhöz igazán nem férhetett kétség, csak éppen képtelenség volt őket felfüggeszteni; hiányzott az akasztójuk. Ezen aztán rettenetesen, kimerítően, fejem megfájdulásáig rágódtam, hiszen tányérjaimban történelmi témájú domborítások pompáztak. Ügyek fejedelem vadászata sólyommal, Emese fejedelemné kertészkedése rózsalugasban, főurak ökörsütése, vigadozása, besenyő foglyok lóidomítása-betörése-nyer- gelése, pórázon ugrándozó agarak. Ügyek felnyurgult, fűvel benőtt, mesterséges, dombon állt, ősi sírhalmon talán, kurgánon, lábát magabiztosan szétvetette, bőrkesztyűs jobbját előre nyújtotta; az volt a büszke kerecsen sólyom „légi kikötője”. Emese metszőollót csattogtatott a kezében, az elnyílt rózsákat tüskés szárukról indulatosan lecsettintette, a bimbózókat, a frisseket jóságosán megsimogatta, úgy haladt a lugasban. Oldalból nézve: bizony, már domborodott (nála) a házeleje. Domborodik, domborodik, / nagyasszonyunk jámborodik, kajánkodtak a főurak. Gyatrán verseltek, mégis mondták a magukét. Eszükbe sem jutott, hogy helytelenül cselekszenek; rímes fecsegésük óhatatlanul átragad, átöröklődik a hálátlan utókorra, utókorokra, el egészen a huszadik század végéig, és tovább. A besenyő foglyok külön-külön azt fontolgatták: „ingyen” paripáikon akár meg is szökhetnének, együttesen azonban tehetetlenek voltak; játszva alakítható massza: „bamba” gyurma. Féltek, mint ahogy én is féltem álombéli sikertelenségeim miatt. Reggelig szorongtam. Még szerencse, hogy a pórázon ugrándozó agarak nem figyeltek fel rám. Lett volna haddelhadd.

312