Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Pusztai János: Nagy álomkönyv
59. álom 17., hétfő: Arra utaztam haza Budapestről Nagybánya városába, hogy a lakásunkban (Kultúra utca 10/2.) ott ül vagy inkább: tanyázik Balogh Edgár szerkesztő és Mózes Attila író. A magas, csontos, sasorrú, kopasz, javakorabeli” Balogh Edgár a könyvesszobában, munkaasztalomnál szorgoskodott; Mózes Attila »legújabb könyvét” készítette elő kiadásra. Természetszerűleg megkíséreltem kideríteni, mi az, amivel a JVIózes-gyerek” hamarosan megörvendeztet bennünket, kitartó, elszánt, no és persze: értő olvasóit, de nem jártam sikerrel. Balogh Edgár, ,Edgár bátyánk” széles mellével teljes egészében eltakarta előlem a kéziratot, ugyanakkor akként intézte, hogy könyökei alól saját munkáinak kefelevonatai, „spaltjai” zavartalanul kikandikálhassanak. Jobb oldalt, egy keménypapírból kivágott, recézett élű sarló örökös fogdosástól fényes nyelére az volt rá nyomtatva: íratlan történelem. A sarló pengéjén, amelyet a „szakemberek” talán elülső borítónak szántak, félkör alakzatú mondat málladozott, mint holmi sivatagban rekedt föníciai bárka, esetleg Szőcs Istvánnak a Nagy Magyar Alföldön zátonyra futott Selyemsárhajója. A mondat (rozsdabarna alapon tűzvörössel) a következőképpen hangzott: Sztori íratlan nem indul. Bal oldalt divatjamúlt, fekete könyökvédő és mahagóni (!) furnírozású farostlemez-asztaltető szorításában három kis tükör csillámlott. A női ajkak pirosításához való, ovális alkalmatosságok „népek hazáidként szolgáltak. Magyarok, románok, szlávok, „szólt” a sorrend. A tükröcskékben élőképek játszódtak. A magyarok asztmás tünetekkel küszködve a magyar- parányítás ,grandiózus” tervezetének megvalósításán fáradoztak. A románok óriáskígyóvá „szerveződtek”, hogy Erdélyt a hozzá csatolt részekkel végre végképpen lenyelhessék. A szlávok termeszhangyák módjára mentek, szétrágható zsákmányokra vadásztak; por, füst és atomsugárzás „lengedezett” a nyomukban, ami egyenesen hasznára lehetett a lányos képű, cingár, bizonytalan járású, csapzott hajú, negyvenesen is kamaszos Mózes Attilának, mert az addigiaknál is zavartalanabbá vedelhetett. Egyébként tolószékben gubbasztott, és lantot ölelt a kebelében. Időnként kéken lángoló szemekkel felnézett, a húrokba kapott, énekelt: Nőt és italt kedvelek, / naponta azért kelek, / hempereghessek velek! Nagy írók, irodalmunk ászai / A Gonosz színeváltozásai! Pusztai, ha elmereng, / fényen-árnyan átdereng! Vedd át a kocsimat, komám!, rikkantotta váratlanul „prózában” Mózes Attila. Nem kérettem magam. Helyet foglaltam a tolószékben, aztán megeredtem a nagybányai utcákon. Rágördültem a Kultúra utcára, onnan bekanyarodtam a Gellért utcába, a Gellértből a régi főtérre, majd a Híd utcába. A Híd utca végén, a Misztótfalusi Kis Miklós utca elején döbbenten tapasztaltam: csuklóból hiányzik a jobb kezem. Borzasztó, valóban hiányzott, viszont nem volt veszve semmi; szerencsétlenségemen szinte nem is kesereghettem, hiszen mindent rendesen meg tudtam fogni; a tolókocsi kerekeit, a kést, a villát, a kanalat. A Nagybánya-Szatmárnémeti között kanyargó, aszfaltozott országúton már csak az foglalkoztatott: Csodálatosan kellemetes Szatmárra gurulnom, de vajon mikor szolgáltathatom vissza nélkülözhetelen, becses járgányát” Mózes Attilának? 313
