Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 3. szám - Pusztai János: Nagy álomkönyv

Anna külsejét „viselő” titkárnő-gépírónő akadékoskodott. Mi az: öreg külügyér?, kérdezte epésen. American Foreign Policy Istitute. Executive Vice President, feleltem bátran és olyan angolsággal, hogy nagyot csendült tőle a fülem. Ez már okés!, ragyogott fel az ál-Pardi Anna mókuskás képe, mire mögötte, a főnökök irodájában hirtelen hatalmas csőtörés keletkezett. Nem kellett hozzá két perc és nálunk is ablakpárkányig ért a víz. Menekültünk, amerre láttunk.

55. álom 10., hétfő:

Szédületesen hatalmas, terebélyes, zegzugos, ipartörténetileg páratlan, a budapesti Nyugatihoz fogható, de „belgrádi-balkániasan” szemetes pályaudvaron vártam a vonatomra. Kerekes bőröndön ültem, azon tolattam ide meg oda. Nem unatkoztam. Az unatkozás mégcsak eszembe sem juthatott, hiszen végig egy feltűnően csinos, középkorú fehérszemély keringett körülöttem. Azt állította, duruzsolta, pusmogta: trónjáról letaszított királynő. Ehhez én, balga utas, úgy viszonyultam, hogy dús, barna, ám sajnálatos módon fürtökben hulló hajzatából „csordás-kölykösen” szőrlabdát csináltam. Szórakozottan szórakoztam. Azután, akárha „csordás-gazdám” hátba vágott volna, rájöttem, milyen haszontalansággal foglalkozom. Fogtam a szőrlabdát és megcéloztam vele a legközelebbi szemétkosarat. Dobásom gyatrára sikeredett, mert a szemét-kosár felborult. A környéken mindent vastagon elárasztott a mocsok, aminek hatására a „trónjáról letaszított királynő” mérges takarítónővé változott. Kitartóan, dühösen, változatosan, habzó szájjal átkozott. Azonkívül, mindinkább azt kereste, hogy nyírágseprűjével helybenhagyjon. Menekülnöm kellett. A tizenegyes vágányon vesztegelő gyorsra menekültem. Hamarosan feltűnt nekem, hogy a szerelvény (Budapest-Nagybánya) nem mindennapi. A kocsikon belül ugyanis gyárak és építőtelepek működtek. A gyárak különböző háztartási eszközöket; dugóhúzókat, sörnyitókat, húspötyolókat, mákdarálókat, mozsarakat, vágódeszkákat, laskanyújtókat, derelyemetszőket, piskótaformákat, habverőket, kanalakat, késeket, villákat, diótörőket, meggymago- lókat, fokhagymapréseket, tésztareszelőket, káposztagyalukat, fazekakat, lábasokat, palancsintasütőket, mély- és lapostányérokat köpködtek kifelé, szerteszéjjel. Az építőtelepből futószalagokon „modem villák” kúsztak elő. Amikor felbukkantak, ökölnyiek voltak, rendeltetési helyükre érkezve azonban öt szempillantás alatt nagyra nőttek. Az egyöntetűen pazar kivitelezésű hajlékok fölött, az égen lézer-felirat villogott: Ki konyhája laktatóbb, / annak háza lakhatóbb! Szeget ütött a fejembe: azt a bizonyos öt szempillantást okvetlenül négyre vagy háromra kellene csökkentenem, az lenne méltó szerszámlakatos-múltamhoz, de „rossz emberek”, bizonnyal „ádáz ellenségeim” ebben megzavartak. Sovány, szeplős, majdnem teljesen kopasz, rongyos, tízéves forma leánykát vezettek elém. Zsidó, mondták utálkozva, megvetően. No és?, csattantam fel. A gyermeket nyomban védelmembe vettem, gondoztam, gondoztattam. Rövidesen tiszta lett, szép és jólöltözött. Jelentkeztek érte a szülei, hálálkodtak, majd a vonatvezetővel életnagyságú bronz bal kezet adattak át nekem. Érdekes, a különös ajándék nem lepett meg, de az, hogy a szülők németül beszéltek egymással, mértéktelenül lesújtott. Lesújtottságomat természetesen nem nyilvánítottam ki, .az „izraelita” házaspár pénzéhségből, vagyonszerzési vágyból eredeztethető, „pecsovics” maga309