Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 3. szám - Pusztai János: Nagy álomkönyv

tartását nem ítélhettem meg fennhangon, hát a „kiérdemelt” bronz bal kezet tanulmányozgattam. Főképpen arra voltam kíváncsi: mint szobor, rendelkezik-e megfelelő „statikával”; nem borult-e fel odahaza, Nagybányán, a könyvespolcokon? Azon, hogy ez a kéz, miért bal és, miért nem jobb, azaz: hozzámillőbb, hirtelen zavarodottságomban elfelejtettem gondolkodni.

56. álom 12., szerda:

Titkos rádióadót létesítettem, hogy annak segítségével fegyveres harcra buzdíthassam a hetvenhatodik éve idegen uralom alá kényszerített magyarságot. Adóm „végtelenül” egyszerű „szerkezet” volt. Tulajdonképpen: egy kiürült és gondosan megtisztogatott, fekete cipőkrémes doboz, amely, ha felnyitottam, működött, ha lezártam, nem működött. Az oldalán található fordító volt a kapcsolója. Sugárzáskor mégsem ebbe a dobozba, hanem holmi „drót nélküli” gyufásskatulya-hangszóróba beszéltem. Műsoraimat rendszerint külvárosi udvarok hátsó részeiben, nyúl- és tyúkketrecek szomszédságában, mondhatom: védelmében játszottam” végig. Ezeken a kevésbé látogatott, gyéren „frekventált” helyeken ugyanis minden esetben pompásan megfigyelhettem, hogy rándul görcsbe „trianoni határainkon” szavamra a román, a szerb, a horvát, a szlovén, az osztrák, a szlovák, az ukrán, majd valamivel később, mintegy varázsütésre, a francia, az angol, az amerikai, az orosz. Ilyenkor tekintetem úgy röpködhetett a messzi múltba meg vissza, a jelenbe, akár kisiskolás számítógépe acél drótján a műanyag fecske. Irtózatosan távol, alig kivehetően Ügyek és Emese andalgott kézenfogva. Mögöttük egyenletesen zsongott lakhelyük, a fejedelmi sátorváros. Kőhajításnyira kardos, íj as, tegezes, lándzsás, puha csizmát, bő öltözéket, piros csúcsos, fekete báránybőr-szegélyes sapkát viselő testőrök kísérték őket. Megbízható, kényelmes testőr-négyszögben haladtak. Milyen szép a délibáb!, ujjongott Emese. Vajon meddig marad fenn népünk, a magyar?, kérdezte Ügyek. Nézd amott, azt a réti sast, mily méltósággal őrködik a szénaboglyán!, kiáltott fel Emese. Hány évünk lehet hátra? Ezerszázötven, netalán kétezer?, töprenkedett Ügyek. Emesének másodpercnyi időre elszorult a szíve, amit egyre nyilvánvalóbb áldott állapotával magyarázott. Mármint: Ügyeknek. Önmagának be kellett vallania, hogy szívszorulásakor igenis töméntelen idegen lovas vágtáját látta. A lovasok nyugat felé vágtattak, neki a Kárpát-medencének, hogy az oda telepedett utódait mind egy szálig eltapossák, kardélre hányják, rabszíjra fűzzék. Tatár, török, osztrák, orosz, francia, német, szovjet zúdult át fiatal, de aggódó valóján. A más nemzetiségűek nem zúdultak, csak osontak. Osont juh- nyájával a román, gyilokjával a szerb, cselédkönyvével a horvát, a szlovén, a szlovák, a cseh, az ukrán, tutajával a sváb, a szász, a rongyszedő zsákjával a zsidó, kóberes szekerével a cigány. Irtsd a magyart!, ordítozták később egyöntetűen, és úgy is cselekedtek. Ma is úgy cselekednek!, szakadt ki belőlem az Ügyeknek és Emesének címzett sikoltás. Maradékotok, a magyar, gyáva, elpuhult, idegenimádó, vallástalan, anyagias, semmirekellő, halálraítélt! Sikoltásomra a külvárosi udvarok hátsó részeiben „lakó” nyulaknak, szárnyasoknak fennakadt a szemük. A nyulak ketreceikben vad bukfenceket vetettek, aztán elnyúltak, inukat megadóan rezegtették. A szárnyasok csőrrel, karommal véres viadalba kezdtek. Viaskodtak, amíg el nem hullottak. Jómagam, hogy Je ne maradjak”, halálosan megijedtem, alpáriasan: begazoltam.

310