Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 3. szám - Pusztai János: Nagy álomkönyv

csirkéket terelgettek ide-oda. A csibék meghökkentően, ugyanakkor szemet gyönyörködtetően viselkedtek. Gazdaasszonyaik zsémbes ösztökéléseire, tenyércsapkodásaira fel-felpattantak a magasba, élő tengeri virágokká formálódtak, majd újra talajt érve, érintve visszavették eredeti alakjukat.

Mindenről megfeledkezve hosszan-hosszan bámultam át- és átlénye- güléseiket. Még a közelemben elzúgó, veszedelmes, kőhordó „kamionok” sem érdekeltek.

54. álom 9., vasárnap:

Irodalmi folyóirat szerkesztője voltam, vagyontalan polgár, munkaasztala fiókjából tízóraizó alkalmazott, ágyrajáró. Egy reggel arra mentem be hivatalomba, hogy nyertem három millió dollárt. Feletteseim, akik ezt a hihetetlen hírt közölték velem, a nyereményforrást nem nevezték meg, csak ölelgettek, csókolgattak, a kezemet rázogatták, majd üres pénzesutalványt adtak át; tölt- sem ki. Nem távoztak a közelemből, ezért úgy éreztem magam, mint az a hitványabb kakas, amelyet csintalan kölykök szárnya alá dugott fejjel elszédítenek, aztán otthagynak az udvar porában. Fogtam a szelvényt, asztalhoz botorkáltam, hogy azon „megfektessem”, véletlenül se legyen bizonytalan és pláne, reszketeg az írásom, de jóidéig hiába próbálkoztam. Könyvoszlopok tornyosultak elém, jegyzetek hevertek alaktalan, idétlen halmokban; vonzották tekintetemet, „magnetizálták”. Veres Péter: ...az emberiségnek életérdeke volna, hogy a most nemzetekké születő „színes” népek fogadják el - ha már a sikertelen kereszténységét úgysem lehet rájuk tukmálni — a siker szocializmust, mint világnézetet és életformát. Ez áthumanizálná a nacionalizmusokat... Illyés Gyula: Dürrenmatték a végek végét látják abban, hogy szülővárosuk porba omlik! Nekik ez minden kérdés megszűnését jelenti. Mi tudjuk, hogy az igazi, a hamleti kérdések... Fábry Zoltán: Thomas Mann „a szabadság és a humanizmus megtagadott eszméit” akarta antifasizmusával jogaiba segíteni. Ady parolája... Világháborúk százada... Az atombomba... Somlyó György: Ehrenburg a szószéken... üveglapon a vasreszelék..., érző kényes hitét..., könnyűim érzé..., dúlt emberiség..., hajlott háttal..., kis ősz férfi... Veres Péter: Nagy Romulusz gonosz udvari népe..., emberek, ne legyetek rosszak! Eközben az engem megörvendeztető személyek, újsütetű „barátaim” lankadatlanul serénykedtek körülöttem. Először is sárgaréz lemezből készített névtáblát erősítettek hajlított-székem támlájára. Másodszor, bárhová léptem, fonott, nyári félcipőmet azonnal körbekrétázták, lábnyomaimat megszámozták, „katalogizálták”. Harmadszor, cementet kevertek mindkét kezem megörökítéséhez. Negyedszer; mértéket vettek rólam, hogy vadonatúj öltönyben kaphassam meg Göncz Árpád államelnöktől a Kossuth-díjat. Ötödször... Sajnos, nem láthattam, mit művelnek ötödszörre, mert sikerült területet szereznem a megfontolt „betűvetéshez”, a félreérthetetlen kör- möléshez. („Istenkém, háromszázhatvan millió forint üti a markomat! A Szerencsejáték ErTé belegebed.”). Terem volt, az összeg rögzítéséhez szükséges vonalkákat azonban űrlapomon nem és nem találtam. Könnybe lábadt a szemem, annyit kajtattam őket.

Tünyölődésem folytatásaként a szerkesztőség titkárságán kiküldetési megbízást szövegeztek számomra. Az Amerikai Egyesült Államokba kellett mennem, hogy ott Szász Zoltánnal, az öreg külügyérrel találkozzam. A Pardi

308