Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Pusztai János: Nagy álomkönyv
ban véve: a regényírókereket. Azt talán hozzá sem kell tennem, hogy nem düböröghetne, nem nyikoroghatna. Az ilyesmi Vénusz étolaj rendszeresített alkalmazásával, tengelykenéssel olcsón kivédhet», megoldható. Készítsd el a motorizált változatot is!, szólalt meg Ica mellettem, fejére rántva a paplant. Felesleges követelése szörnyen kihozott a sodromból, haragot azonban nem akartam. Sunyi „nyilatkozattal-kérdéssel” tértem ki előle: Rendben, elóhb azonban halljam, mit szól hozzá Hervay Gizi? Tudtam: Gizi amúgy sem lehet,kéznél”. 53. álom 8., szombat: Nyomorék vénség, elborzasztó, minden lehetséges nyílásából gennyesen levelié' ember-csonk ült vagy inkább: hányódott Nagybányán, a Máramaros nevű nagyáruház főbejáratánál. Ütött-kopott, megpenészedett csirizbe mártott keljfeljancsiként dülöngélt a júliusi forró széláramlatokban. Feje búbján, homlokán, orrán, arcán fehér papírcsíkok lebegtek, lengedeztek. A fehér papírcsíkokon golyóstoll-felirat, koldus-ákombákom feketéllt: így történt... A szöveg eló'tte, ellenzó's munkássapkájában folytatódott. Annak, aki kíváncsi volt rá és el akarta olvasni, „kemény” húsz forintot, esetleg „lágy” négyszáz lejt kellett a kéregetó' jobb pofazacskójába bedobnia. Ehhez szabályos, krómnikkel perselynyílás „állott” rendelkezésére. Az adakozók népes, a Bukarest sugárútig is eléró' libasorban várakoztak. A sor végére ballagtam, hogy csatlakozzam, de eszembe jutott: pár lépésre, túloldalt sört mérnek; egy-két korsó engem is megillethetne. Úgyis olyan ritkán tartózkodom idehaza. Mentem. Nem tudtam, mit cselekszem. A Nagy Kó' bejegyzéssel üzemelő' vendéglő, sörödé, talponálló, lebúj, népfalatozó lucskos előcsarnokában tótágast terpeszkedett asztalánál a „kreol bőrű” vécésnéni. Az ő perselynyilása háromszorosa volt az elesett kéregetőjének, azon felül gőzölt is. Csak elfordulva volt tanácsos használni. Ebben az immár „csúnya módon” elkorcsosodott, a köny- nyed románosodás biztonságos, árnyas ösvényein kanyargó magyar csaposnő, középkorú némber, mindjárt, „mirigyárást” meg is erősített. Természetesen: szapora szavakkal, ahogy az történni szokott. Különben ő is fejjel lefelé ügyködött, de eléggé le nem nézhető .kartársnőjével” ellentétben, szemérmesen; piros-ságra-kék csíkozású kendervászon zsákban. Mennyezetre erősített hevederek tartották a levegőben, hogy használhassa kezét; csapolhasson, töltögethesse a féldeciket, vakarózhasson. Valami okból, rengeteget vakarózott. Ezzel engem, ha öntudatlanul is, megalázott. Észrevétlenül áthatoltam a falakon, „bevettem magam” a Zazar városnegyedbe. Félig kész háztömbök között kóboroltam, gödörbe be, gödörből ki mászkáltam. Te oktondi!, mondtam „ellenkezést nem tűrően” magamnak. Te oktondi! Te oktondi! Te oktondi!, mondogattam, mire cingár fiatalember szegődött mellém. Mellém szegődött és, törik-szakad, csókolgatni akart. Bőszen elutasítottam. Nem vagyok ho- moszekszuális!, ripakodtam rá. Meglepetésemre, azt felelte: Én sem, de mit tegyek, ha annyira kedvelem a bácsit! A bácsit! Nem sok hiányzott, hogy felképeljem a „kölyköt”. Kirohantam a Misztótfalu felé emelkedő országúira. Ott szédületes volt a forgalom. Kőszállító tehergépkocsik dübörögtek; szakadatlanul rengették a környéket, mégis: a kátyus úttest közepét sötétbarna ruhás, sötétbarna fejkendős, mezítlábas öregasszonyok foglalták el, népesítették be. Alig kikelt, pihés 307
