Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
szakadék, rezgés és remegés, azúr és süppedő mocsár, zuhatag, örvény, eredet, születés - a testet öltött rejtett hatalom: jelenés senki más csak ő, és issza, üríti, s az italától könnyebbült edény áttetszik, már csak egy hártya, nedve elapadt, burka porlad, széteső koponya, már nincs is, csak ő, csak ő, a teljében megnyílott párta a sokasodás varázsától megragadva vágyadból lények születnek, múlnak, az osztatlan fény oszlik számok számlálhatatlan seregére, íme a havasok körben, amott a parttalan óceán, emitt legelő barmok a réten, nyirkos, széljárta akiok, türelem-növények, nyüzsgő városok, kertek, magukban maguknak mormoló erdők, és mennyi - mennyi, síró, kacagó gyermek, sír szélén ácsorgó vének, és akik élnek nevet adnak a mindeneknek, a te neveidet, így szólnak: rezgés és remegés, napkelte, vaksötét, tölgyzúgás, bárányvér, cickafark, rózsaméz - — csak jönne már a tűzmén, csak jönne már a vágyat betöltő felmentő sereg hol késik a király — ( = / = ) vágyadból lények születnek, lélegző tájak, ím, a Mezőség perzselő katlana, báránybundában didergő tele, a tündér az ablakokra jégvirágot rajzol, de a jégcsapok már csepegnek, a kilincs csikordul, hiába, nem enged — és ő szem- pilla-ernyő alá zárja saját létének zümmögő tükrét - saját tükrébe belealszik: alvásom álom - álmom gondolatom - gondolatom a tudás rezdülete - álmom felett a szüzek virrasztónak - tudásom szálaiból fonalat fonnak - áhítattal szövik a szőttest - mindentudásom fátylát álomfészkéből felcsap a madár, vagy csak a szárnya, lombkendő, vagy csak egy rojtja, gyöngyöző cérna, ebből szövi az űr ruháit, sokrétű fátylát, szövi nyújtózva, előbb lágy, lassú ívét lejtve, szövi gyorsuló tánccal szapora talpon perdülve-pergetve a hurkot, a két láb fürgén keresztezi egymást, bokája szikra, vetőszálat húz s már ott a keresztszál, bogokat köt, old, hajlik hátra, oldalra, most előre szökken, csipkekendőt, száz fodor-mintát lendít magasba, tánca terít zengő szőnyeget az űrnek, csomóz és tereget, hopp! középre röppen, ingyen kedvtelésből a fátylat szétbontja, ismét összevonja, majd topogást apróz, tíz köröm gyöngyháza csillan fel jobb lábán, csillan fel bal lábán, hol egyiken forog, hol meg a másikon, és mind a lényt, kit álomvágya világra varázsolt a hömpölygő tánc magával sodorja sodródnak füvek, fák, nyájak hullámzanak szerte, a helyben táncoló csillagok csóvákat lövellnek, de tagjai kacagnak, kúszó repkényteste a forgást dehogy is csitítja, kasztanyetta csattog, s míg sarka sem érinti, két ujja közé 289
