Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
csippenti a földet, keringésének mámorában alig nagyobb az, mint egy málnaszem és száguld vele, bele a toporzékoló tengerbe, viszi, szédíti, hová? a levegőégbe, Isten eresze alá, gallytető árnyába, mennyei szérűre, szolgálólányai a derek, a gyenge fuvalmak, a göndör csermelyek, megfakadó rügyek tódulnak utána, fürtök, mézszín folyam, zsong a méhraj, aranyméz a nektár, két válla vízesés, a habok lakói hancuroznak benne vágyadból lények születnek, múlnak - éneklik nevének csengő cserepei vonulása mentén, zuhognak a vizek és a parti lomb a nádsűrűvel együtt suhogja és a sokasodó echóból emelkedő falak a medréből kilépett rejtett hatalom rengését visszaverik: rezgés és remegés, öröm és ragyogás, széttáruló világ - jelenés és most ő, ő maga, aki ruhát adott az űrnek, akinek lepléből felragyogott ez a nagyvilág belép tükrébe és fölölti maga szőtt köntöseit, szája nyílik és csendül és hangja végigfodrozza az univerzumot JÖHET A KIRÁLY a várakozás kiáltására üres visszhang felel (az emlékezet kétfedelű szelencéjének zára keskeny résre pattan; lehúnyt szemhéj alatt nem őt, nem őt látja az éber szív, a gyermek, a megtörténést látja, a történést az örök SEHOL-ba írva - ITT és a színre lépett jelen déibábja a jelet vetíti, a valaha örökbe táncolt képet, a teleholdas nyári kertet, ahol rezedaillatban mályvatövektől szarkalábig, tejes violáktól dáliasorig pézsmakábulatban keringett, lengett, csak egy arasznyival a virágágyak felett - hogy pirkadatra az éj varázslatát feledje, ő, aki táncos lába alatt a szendergő kígyót nem is sejtette, ő, akinek nevét, a titkosat a rejtett szikra őrizte) de a keringés önmagát kergeti, a kígyótánc meg nem pihenhet aki sző, az szövetik — álmában álmodva, álmában új álomablakot nyitva, új álomra ébredvén tovább sodorja, testetlen testének táncfonalát fonja, lassú lépések, folyondár csipkék, szálakat ereget, összekuszálja, ismét cserélgeti más-más mintákba, egy sima, egy fordított ujjára feszíti, szaporodó pergés kacskaringós tánca, nincs két hason lépés s most szökken a kígyó, sugárba, magasba, csipkevár tengelye dönthetetlen oszlop — libegő rojtjait forgószél forgatja, a lenge palástot tépi foszlányokra, s ím, az sűrű pikkelyenként tapad, tekerődzik, illeszkedik egybe, testté vált ritmusból búgó csigavárrá, lábujjhegyen forog, ormán a lángcsóva aranyhaj lobogó (legyezőlapu közt vadkacsafészek, lapu alatt az üres csigavár, Rózsi kopogtass csak, hová lett a csiga, bent van, bizonyosan bent a titkos kamrában, felelj már Rózsi, ej, elfelejtetted mint kell, így ni: kopp, kopp! megvan, benne van, itt a káposztában, énekelj hát: jó a csigabigának, soha rá nem 290
