Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
Egyik szirom a föld szomjáé, második a vízközönyé, harmadik a tűzharagé, negyedik gyökeréből kitépetve, perdülve-perdítve törvényt romboló kerge szélbe, légörvénybe, az ötödik — az ötödik a törvényt, a számot nem ismerő' hazárdé, hidakat, határokat elsöprő' eró'sé, az örök ismeretlené lehullott szirmok két pecsétje feltöretett, de nincs írás alatta, és íme, megrontott névvel, a csonkával nem tud belépni, és a törvény abroncsa megrepedvén nem mered eló'tte jégfal, nem lebeg felette angyal, elmúlt léptei alatt híd nem ível emelkedik a láb, belépni nincs hová vibráló táj rezgő' hömpölye nyeli jelvényeit, a kulcsokat és a gyűrűt, az orsót és gombolyagot, a tükörből kiszakított gombolyag holdezüst szálait Lacheszisz összekúszálja, a moira kezében rándul a fonal, szakad, nővérei hiába várnak rá, hogy tovább sodorják, hogy fonják, messék, hangtalanul egymásba torlódó tükörsíkok villogásában egymást sem tudják megkülönböztetni, kapkodó kezük elől a fonal kisiklik, a fonalat folyamba ejtik, a hangtalan hang folyékonnyá válik, a fonal folyammá válik, halálfolyammá válik, de az univerzumba be nem írt életfonal neve el nem oszolhat, a moirák vágta halál ereje nem elég a végleges foszláshoz, és ott várakozik a halandóra a náluk hatalmasabb úr, akinek neve Kháron, akinek neve Járna, akinek neve Kaszás, akinek sok neve közül egyik sem név, mert a szólított a szólítást nem hallja, ő, a tört néven könyörülő, a tört nevet kioltó vén halász, mondják, neki adta az Úr az első nevet, de nevét nem tudván betölteni így vezekel és így áll bosszút míg csak nevére szomjazó halandó a földön, az ős halász a kopott fonalat horgára csípi, szedi szálaira, szöszre, pillére fosztja, hálójából kiveti, bele a fekete vízbe, és az meg nem talált kezdete körül kereng, kereng míg bele nem fészkel a zuhanása óta önnön súlyában alvó kőbe, annak még élő alakjában testébe fogadott, testébe hajszálrepedések rajzát vésett kagyló hullanyomába, és megszakított életálma új név, a valódi után vágyakozásra gerjed, mert a teremtmény nevet kíván, hogy éljen, nevet kíván, hogy azt levethesse: hogy legyen de a nevek átok-áldásként őrzik egymást, a második az elsőt, a harmadik a másodikat, a rákövetkező mind a megelőzőt a felejtés hatalmas tartományában valamennyit titkosan, titkosan éltetik, valamennyit a számban, míg csak a számok, míg csak a nevek be nem telnek, mert egy a szám, a számlálhatatlan, mert egy a név a nevezhetetlen - és aki ezt érti, az tudja, hogy szám és név nem különbözik, hogy szám és név sohasem válik szét az EGY-ben kilépve a megvetemedett, a rézgombokkal cirádás, rajzszögekkel odaerősített képkeretből, kilépve a sültkrumplipárás ebédlő lámpaemyőjének valaha bíborselyem, ekkorra céklavörhenyre sápadt csóvájából, kilépve a széteső 282
