Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
család gondfüstjéből, kilépve a Hargita gyanta és korhadó rönkök leheletében álmodó fenyveséből, kilépve egy hajdani veteményes vakondtúrásokkal és káposztafejekkel búbos ágyásaiból, kilépve mokány lovak nyerítésétől, pecsenyesütők kurjongásától hangos, bivalytejjel, bálmossal csorduló kannák, s a kannák mögött fekete-fehér székely asszonyok és csillogó katrincás oláh lányok nyüzsgő piacteréből, kilépve a tejfelkezű nagytiszteletű asszony és a strucctollas, viaszvirágos polgármesterné, a csipkekesztyűs erényeikbe száradt agg kisasszonyok, valamint a legjobb kürtőskalácsot sütő tekintetes asszonyok mazsolás, tejszínhabba süppedő kávédélutánjaiból, kilépve a szívjóság, az elnéző türelem, a titkolt fájdalom, a megalvadt indulat tükréből kivette a moira kezéből az ollót, ráismertem, ó, nem arra, amellyel az utolsó délután a vén hegyekből ránksüvöltő, az északi szél betörésekor a soha el nem készült írásos térítőhöz vágta a fonalat, nem, hanem az acélfogú virágmetszőre valamint egyetlen virágkehely szirmokra osztja magát, egyetlen neve is öt mantrára bomlott, a szirmot lehányta a gyümölcsért, a gyümölcsöt etette gyermekkel és aggal, koldussal és bővelkedővei, madárral és hernyóval, és lehervadván egyik alatt sem maradt írás, és mihelyt egy megcsorbítva kimondatott, nem tudván rontott névvel belépni, átváltozott és menekült - hová? - a másik névbe, bizodalommal: az lesz az örökbe írott, az igazi, ám a lehervadt szirom helyén élő a sebhely — visszanézett, nem ismert rá, vagy mégis? és csattant a nevetés, az olló csattant, harapása nyomán fogantatás és termés között szakadt a törvény lánca és a leszakadt láncszem nyitotta hasadáson át lelátni a Sóspatak medrébe, ahová a Tél Lyukas Hídjáról nyitott szemű alvóbabám, Rózsi lezuhant, ahol az álomszelencét felkattantó királyfira várakozik azóta----a tövény szaggatója nem is sejtette, hogy ez a h asadás, ez a hiány a törvény szálán maga a törvény törvénye, mivel azt sem sejtette, hogy a törvény tartályai, a nevek átok-áldásként őrzik egymást, a második az elsőt, a harmadik a másodikat, a rákövetkező mind a megelőzőt a felejtés balzsamába pólyázva, valamennyit titkosan, valamennyit a számban, míg csak a számok be nem telnek, míg csak a nevek be nem telnek, mert egy a név, a nevezhetetlen - s aki ezt érti, az tudja, hogy a szám és a név sohasem válik szét az EGY-ben törvény láncától könnyebbült világ, tükörfény felitta arc, alak, tükörfény felitta bútorok pora, reccsenése, tükörfény szaggatta tüllruha-foszlány, habhullám, csipke és szalag, vízfodor felcsap, prüszöl, és az, ki tükörsíkból kitépetett perdítve perdül törvényt romboló kerge szélbe és bukik vizek karjába, merül méhébe, hánykódik, süpped - s mielőtt egy világévnyi pihenésre a nyugalom óceánja befogadná, tarajok játéka dobja magasra mind a jelvényt 283
