Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 3. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

család gondfüstjéből, kilépve a Hargita gyanta és korhadó rönkök leheletében álmodó fenyveséből, kilépve egy hajdani veteményes vakondtúrásokkal és káposztafejekkel búbos ágyásaiból, kilépve mokány lovak nyerítésétől, pecse­nyesütők kurjongásától hangos, bivalytejjel, bálmossal csorduló kannák, s a kannák mögött fekete-fehér székely asszonyok és csillogó katrincás oláh lá­nyok nyüzsgő piacteréből, kilépve a tejfelkezű nagytiszteletű asszony és a strucctollas, viaszvirágos polgármesterné, a csipkekesztyűs erényeikbe szá­radt agg kisasszonyok, valamint a legjobb kürtőskalácsot sütő tekintetes asszonyok mazsolás, tejszínhabba süppedő kávédélutánjaiból, kilépve a szívjóság, az elnéző türelem, a titkolt fájdalom, a megalvadt indulat tükréből kivette a moira kezéből az ollót, ráismertem, ó, nem arra, amellyel az utolsó délután a vén hegyekből ránksüvöltő, az északi szél betörésekor a soha el nem készült írásos térítőhöz vágta a fonalat, nem, hanem az acélfogú virág­metszőre valamint egyetlen virágkehely szirmokra osztja magát, egyetlen neve is öt mantrára bomlott, a szirmot lehányta a gyümölcsért, a gyümölcsöt etette gyermekkel és aggal, koldussal és bővelkedővei, madárral és hernyóval, és lehervadván egyik alatt sem maradt írás, és mihelyt egy megcsorbítva ki­mondatott, nem tudván rontott névvel belépni, átváltozott és menekült - hová? - a másik névbe, bizodalommal: az lesz az örökbe írott, az igazi, ám a lehervadt szirom helyén élő a sebhely — visszanézett, nem ismert rá, vagy mégis? és csattant a nevetés, az olló csattant, harapása nyomán fogantatás és termés között szakadt a törvény lánca és a leszakadt láncszem nyitotta hasadáson át lelátni a Sóspatak medrébe, ahová a Tél Lyukas Hídjáról nyitott szemű alvóbabám, Rózsi lezuhant, ahol az álomszelencét felkattantó király­fira várakozik azóta----a tövény szaggatója nem is sejtette, hogy ez a h asadás, ez a hiány a törvény szálán maga a törvény törvénye, mivel azt sem sejtette, hogy a törvény tartályai, a nevek átok-áldásként őrzik egymást, a második az elsőt, a harmadik a másodikat, a rákövetkező mind a megelőzőt a felejtés balzsamába pólyázva, valamennyit titkosan, valamennyit a szám­ban, míg csak a számok be nem telnek, míg csak a nevek be nem telnek, mert egy a név, a nevezhetetlen - s aki ezt érti, az tudja, hogy a szám és a név sohasem válik szét az EGY-ben törvény láncától könnyebbült világ, tükörfény felitta arc, alak, tükörfény fel­itta bútorok pora, reccsenése, tükörfény szaggatta tüllruha-foszlány, hab­hullám, csipke és szalag, vízfodor felcsap, prüszöl, és az, ki tükörsíkból kitépetett perdítve perdül törvényt romboló kerge szélbe és bukik vizek kar­jába, merül méhébe, hánykódik, süpped - s mielőtt egy világévnyi pihenésre a nyugalom óceánja befogadná, tarajok játéka dobja magasra mind a jelvényt 283

Next

/
Oldalképek
Tartalom