Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
KEMÉNY KATALIN SZTÉLÉ NAGYANYÁMNAK a sötétség leányának ölében a világító tojásokkal Táncoló égbolt Tér - idő - test és a névtelen a térré, idővé sohsem váló tiszta kettő között az örvény, neveink tánca félelem szőtte álnevek árzúgása de a mennydörgő csend a félelem láncát bontja, szakítja és felhangzik a végső örök első - örökbe írott tiszta név Még árnyamat se viszem magammal akkor (átellenben a tükörlappá simult olajfestmény, világít, holdezüst, vakít, le- húnyt szemhéj alatt terek és idők: szűnnek, önmagában önmagáért való ragyogás, nem veri vissza bútorok öblét, szoba zugait, színét nem fogadja magába, csendfény káprázat, alakom nem mutatja, hol az arcom - hol vagyok? -) akkor — megszűnt az akkor ott — megszűnt az ott szűntével a világos, a sötét, a zaj, a csend csupán az iránynélküli vakfény, a fénynél sebesebben terjeszkedő', a min- denséget fókuszából kibocsájtó semmi - valami, a mindenséget betöltő - anyaszülő anyagtalan tükör, tükörüres kép délibábja, önmaga kristálykáprázata, villogó és mozdulatlan, áradó és saját szeme kútjában alvó (mily könnyű a levegőnél ritkább, a tér nélküli térben, a medertelen és kupolátlan, a testnélküli semmi- - valamiben emelkedni, lehetetlen nem felállnom, lehetetlen nem magasodnom, a tükörvonzás fénytölcsérébe szí, ki állhatna ellen a kísértésnek, hitet szerezni önmaga valóságáról, hitetlenség tanúbizonysága: AZ = VAN = VAGYOK- vagyok------?) 2 81
